Óda egy animációs stúdióhoz

Pár hete a Lelki ismeretek képében, immár 11. alkalommal kapta Pixar-film a legjobb animációs filmért járó Oscart. Ellenfelei közt ott volt az ír Cartoon Saloon sokak szerint díjérdemesebb alkotása, a Wolfwalkers is, így ismét fel-felbukkantak azok a megjegyzések, melyektől a hozzám hasonló Pixar-rajongók a falat kaparják: „Csak azért ez kapta, mert Disney”. Bár a kifogás pusztán statisztikai szempontból érthető, a kulturális kontextust figyelembe véve kissé sarkításnak érződik. Az tény, hogy a napjainkban mainstreamnek számító animációs filmfelhozatalt nagyrészt a Disney határozza meg, az emberek pedig teljes joggal hiányolják az érettebb, bevállalósabb darabokat a médiumból. Ám én úgy gondolom, hogy a Pixar a Disney-logó ellenére pont a szükséges merészséget képviseli és propagálja a nagyközönség felé, a sikereit pedig nem megvetnünk, hanem vizsgálnunk kellene.

Mindenekelőtt szót kell ejteni az animációs és rajzfilmek kulturális helyzetéről, a Pixar ugyanis részben annak köszönheti, hogy ennyire kimagaslik. A filmművészeten belül talán ez a médium szenved a legtöbb tévhittől, ezek közül pedig az egyik legkárosabb, hogy „gyerekműfaj”. Ahogy viszont az minden kérdéses közönségberögződésnél lenni szokott, Hollywood ezúttal sem tekinthető ártatlannak. Az animációs filmek popkulturális atyja, a Disney már a kezdetek óta előszeretettel tekint szolgáltatásként a művészetre, és megfigyelhető, hogy gyakran az alkotási folyamatot rendelik alá a nézőknek, nem pedig fordítva. Az 1959-es Csipkerózsika anyagi bukása után például 30 évig a közelébe sem léptek a hercegnős témának, 2002-ben pedig A kincses bolygó maradt alul az akkoriban egyre nagyobb teret nyerő 3D-s animációs filmekkel szemben. A Disney portfólióját azóta nagyrészt a Pixar alkotásai és egyéb 3D-s animációs filmek (Jégvarázs, Zootropolis) teszik ki, legnagyobb riválisuk pedig a DreamWorks, amely szintén berekesztette a klasszikus rajzfilmek gyártását, hogy helyette minden évben a Shrek sikerét próbálja megismételni.

A modern nagyközönség szemében tehát az animációs film vagy Disney (hercegnők és természetfeletti lények), vagy DreamWorks (ironikus komédia és popkulturális utalások), miközben az olyan mesterművek, mint a Mary és Max vagy A fantasztikus Róka úr nehezen tudnak érvényesülni, a gyerekeket ugyanis jó eséllyel nem köti le (vagy egyenesen megijeszti) a szokatlan stílusuk, a felnőttek pedig már régóta cikinek érzik, hogy „mesét” nézzenek. A Pixar viszont remek helyzetben van, hogy kampányoljon az animációs filmek hátrányos helyzete ellen, elvégre a Disney-logónak köszönhetően széles körben ismert, miközben stílus és alkotási folyamat szempontjából szinte egyáltalán nem hordozza azokat az animációs kliséket, amiktől az átlag néző mostanra megcsömörlött.

Az egyik legfontosabb különbség, hogy a Pixar nem tekint műfajként az animációs filmekre. A „gyerekműfaj” tévhit nemcsak azért káros, mert korosztályhoz köti a rajzfilmeket, hanem azért is, mert zsánerként tekint rájuk. Részben ezért a hozzáállásért is a Disney felel, hiszen a Hófehérke megjelenése óta eltelt csaknem 100 évben aligha mert olyan rajzfilmekkel előállni, melyek nem kategorizálhatók mesékként. Az emberek szemében aztán fokozatosan összeforrt a kettő, a mainstream stúdiók pedig igyekeztek az elvárásaikhoz igazodni (a Disney főleg hagyományos, a DreamWorks pedig kortárs mesékkel). A Pixar azonban áthágja ezt a berögződést, és a legkülönfélébb műfajokban alkot. A Fel például a klasszikus kalandfilmek narratív stílusjegyeit és egzotikus hangulatát idézi meg, míg A hihetetlen család a szuperhősfilmek agresszív, politikai szándéktól vezérelt konfliktusait, a WALL-E pedig éppen úgy görbe tükröt mutat a társadalom egy lehetséges jövőképén keresztül, mint bármelyik sci-fi-klasszikus. Ezek a filmek lazán helytállnának élőszereplős műfajtársaik mellett, az animációs jellegük ugyanis nem a műfaji jegyeik elnyomását, hanem azok sajátos kifejezését segítették elő.

A Pixar alkotási folyamatának következő fontos tényezője a forgatókönyvíráshoz való hozzáállás. Fun fact: napjainkig 9 animációs filmet jelöltek legjobb forgatókönyv (vagyis némi egyszerűsítéssel legjobb írás) Oscarra. Ezek közül 8 Pixar-film. Nem mintha az Oscar-jelölés lenne az értékítélet alfája és omegája, de egy fontos jelenségre már ez is felhívja a figyelmet. Vagyis hogy a Pixar elsősorban FILMEKET ír, nem pedig visszafogott, direkt lebutított audiovizuális dajkákat gyerekeknek. A cselekményeik éppen ezért sokkal komplexebbek és érdekesebbek a legtöbb mainstream animációs filménél. (A L'ecsó például nemcsak a főzésről szól, hanem többek közt egy jogi szálon is fut Gusteau séf végrendeletével kapcsolatban.) A szereplők szintén szokatlanul kidolgozottak és ami fontosabb, TÖKÉLETLENEK, amit a könnyedén befolyásolható gyerekek miatt szintén kevés animációs stúdió mer bevállalni. (Az egyik legjobb példa a Verdák főhőse aki gyakorlatilag az egoizmus megtestesülése, ám a jellenfejlődése éppen ezért lesz olyan sokatmondó.) Végül pedig fontos megemlíteni, hogy a történetek allegóriái és szimbolikái is sokkal merészebbek, így pedig az üzeneteik is mélyebben tudnak gyökeret verni. (A Némó nyomában például azért tud annyira profin mesélni a fojtogató szülői magatartásról, mert nem fél a nyitányban brutális traumának kitenni a főszereplőjét, ezáltal kellően megalapozva egy igencsak kényes témát.)

Miután megvan a műfaj és a koncepció, előtérbe kerül maga az animáció, amit a Pixar egészen bravúrosan alkalmaz. A fő szempont, hogy a rajzlap és a számítógép segítségével olyan élményeket alkossanak, melyek élő szereplőkkel különböző okokból megvalósíthatatlanok lennének. A hihetetlen család Nyúlánykája például meglehetősen ostobán, ha nem egyenesen gusztustalanul nézne ki fotorealista megvalósítás mellett, a Fel lufikon repülő házát pedig minden fizikai bukkanója ellenére könnyedén elfogadja a néző egy olyan világban, ami eleve karikatúrája a valóságnak. Az animáció megszabadítja a nézőket attól az elvárástól, hogy amit látnak, az hitelesen mímelje a valóságot, ez pedig nem csupán a látványban köszön vissza, de a feldolgozott témákban is. Az Agymanók például eladhatatlan lenne az irreális, már-már műnek ható látványvilága nélkül, de valószínűleg a Coco is kellemetlenebb élmény volna, ha biológiailag következetes csontvázakat kellene bámulnunk másfél órán át. A rajzfilmes megvalósítás ráadásul a slapstick humort is befogadhatóbbá teszi, a túlzó mozdulatok és grimaszok ugyanis kevésbé érződnek kínosnak, a fizikai humorról nem is beszélve (amikor a Szörny Rt.-ben Mike ujjaira zárják az ablakot, azt közel sem annyira kellemetlen nézni, mintha ugyanez egy fotorealisztikus emberrel történne). A karikatúrikus látvány emellett hidat is képezhet korosztályok között, elvégre gyerekeket és felnőtteket egyaránt szórakoztatni tud. A gond ott kezdődik, hogy sok felnőtt valamiért párhuzamot vont a fotorealizmus és az érettség között, így elvből kerülni próbálja az animációt. Pedig a valóságtól való efféle elszakadás pusztán eszköz arra, hogy egy külső szemszögből láthassuk és értékelhessük újra a saját világunkat.

Talán a legnépszerűbb sztereotípia a Pixarral kapcsolatban az, hogy minden filmjük megsirat. De belegondoltunk már, hogy miért? A legtöbb rajzfilm, ha érzelmileg megterhelő akar lenni, akkor a tragédiához nyúl. Ez ugyanis az, amit a legkisebb gyerekek is megértenek. Mufasa halála Az oroszlánkirályban életkortól függetlenül sokkoló és letaglózó élmény, viszont sok animációs film a mai napig ugyanezt a tragikumot próbálja megidézni, csak a hozzá szükséges merészség nélkül (jó példa Anna „halála” a Jégvarázsban). A Pixar ezzel szemben nem tragédiákra építi az érzelmi katarzist, hanem az optimizmusra. Ha belegondolunk, a stúdió szinte összes hírhedten könnyfacsaró jelenete valójában pozitív. A Fel-ben Carl rájön, hogy Ellie igazából nem érezte elpazaroltnak a közös életüket. Az Agymanókban Riley végre megtanulja, hogy szomorúnak lenni nem gyengeség. A Toy Story 3-ban Andy játékai hosszú idő után ismét olyan gazdára találnak, akinek szüksége van rájuk. A Pixar nem lesújtani akarja a közönségét, hanem megértően átölelni, és tudatni vele, hogy teljesen rendben van az, ha félünk, ha csalódunk vagy ha nem tudunk valamivel megbirkózni. Hiszen mind emberek vagyunk, és éppen ezért mind tudjuk, hogy mennyire nehéz annak lenni, és mennyire hiányzik gyakran a katarzis. Ezek az üzenetek a FELNŐTTEKNEK szólnak, akik már tudnak személyes tapasztalatokat kapcsolni hozzájuk. Azoknak a felnőtteknek, akik húzogatják a szájukat, hogy „már megint a Disney nyerte az Oscart”, holott valószínűleg csak fél szemmel figyeltek oda, miközben a film egy kisebb értekezést tartott életről és halálról.

Meg is érkeztünk a stúdió legutóbbi terméséhez, a Lelki ismeretekhez, mely első ránézésre egy sablonos Disney-filmnek tűnhet, de szerintem megtestesít mindent, amiért a Pixart imádni lehet. Műfajilag „életrajzi” dráma, ami meglehetősen szokatlan (sőt, mainstream animációs filmben nem is emlékszem hasonlóra), a cselekmény pedig egyszerre szól kapuzárási pánikról, fiatal felnőttek egzisztenciális zavaráról, hogy a zenei és az afroamerikai kulturális kikacsintásokról ne is beszéljünk. Az animációs jelleg abszolút kiszolgálja a történetet, ugyanis kreatív minimalizmusában meglehetősen barátságos képet fest a túlvilágról (nehéz elképzelni ennek a filmnek olyan fotorealisztikus változatát, ami ne lenne nyomasztó). Ami pedig a mondanivalóját illeti, szinte páratlan fejtegetést tart a rendeltetés kérdésének létjogosultságáról és személyiségromboló erejéről a 21. században, és gyakorlatilag az élethez mint létezéshez, az apróságok érzékeléséhez ír ódát egy olyan időben, amikor sokunknak teljesen újra kellett értékelni, hogyan tekint a mindennapokra. Lehetséges, hogy ez a film Disney-logóval indul, de a lehető legtávolabb áll attól, amit a Disney a rajzfilmek jelenlegi popkulturális helyzetében képvisel. Nem véletlen a 12-es karika, ez egy vérbeli családi film, olyan élmény, amit felnőttnek és gyereknek egyszerre kell átélni, hogy utána közösen értelmezhessék, az ilyeneket pedig egy ideje csak a Pixar tudja viszonylag konzisztensen szállítani.

A Lelki ismeretek tehát szerintem jogosan nyert Oscart egy igencsak kemény mezőnyben, nem pedig azért, „mert Disney”. A Pixar nemcsak az egyik legkreatívabb és legmerészebb filmstúdió, de talán az egyetlen, ami mainstream figyelem mellett próbálja hirdetni az animációs filmekben rejlő értékeket. Ha a nagyközönség végre hajlandó lenne nyitott szemmel és füllel végigülni a filmjeiket (ahelyett, hogy Twitteren panaszkodnak a rendezőnek, hogy nem elég „gyerekbarát”), akkor talán idővel megszűnne az animáció körüli stigma, és több szokatlan, felnőtt film készülne ebben a formában. Akkor talán nem kellene szökőéveket várni egy-egy Pókverzumra, és nem kellene minden évben azon forgatni a szemünket, hogy „már megint a Disney nyert”.