Peregrinus lelkek a költészet otthonában

A Lélekvándor felvonultatja Tőzsér Árpád munkásságának összes jellemző vonását és technikáját. Formagazdagság, sokrétűség, filozófiai és bölcseleti fejtegetések tárháza. Bár a kötet a költő 85. életévében jelent meg, nem egy életösszegző poétikáról van szó. És holott a mindent átható jelenségei közé tartozik a halál gondolata, megléte, közelsége, a költő inkább csak kacérkodik a témával, a levegőbe dobja, és az utolsó pillanatig vár, a folyamat közben is azon gondolkozva, vajon elkapja-e a zuhanó játékszerét, vagy hagyja a mélybe veszni.

A mitológiai vonatkozás az egész kötetet áthatja, viszont én az első ciklusban éreztem a legerősebben. A mitológiai alakok szerepbe állításán túl (megjelenik pl. Homérosz, Püthagorasz, Pénelopé, Hermész, stb.) a forma szintjén is felfedezhető az összefüggés (hexameterek). Eme törekvés azonban nem állítható párhuzamba a reneszánsz irodalomra jellemző ókor-orientáltsággal. Tőzsér egy olyan egyedi poétikát teremt, amelybe átemeli a régi kor nagyjait, s azok így egy teljesen más kontextusban, teljesen más értelmezési szempontok alapján figyelhetőek meg. Eközben viszont nem szabad elfelejtenünk a szereplők „valódi” hátterét, hiszen Tőzsér az esszenciális vonásaikat nem veszi el tőlük, és különben is, az értelmezéshez elengedhetetlen az efféle ismeretanyag.

Az intertextusok, illetve különböző utalások nagyon sokrétűen jelennek meg a versekben: van, amikor csak egy-egy rövid mondatban, esetleg pár szóban idézi meg pl. egy költőtársa szellemét („félig román vagy tán egészen az” – Héphaisztosz háza), vagy akár az Örkény egyperceseiből olyan jól ismert dr. K. H. G.-t az Agycsütörtök című versben. Az ilyen rövid kitekintéseken kívül találkozhatunk különböző regények/elbeszélő költemények kiegészítésével is. Ilyen például a Piroska szerelme (Apokrif strófák a Toldi szerelméhez) című vers, melyben látszik, hogy Tőzsér célja nem az, hogy a Toldi szerelmét egy befejezetlen/hiányos alkotásnak mutassa be, hanem csupán játékosan szeretné továbbgondolni a történetet, hiszen a vers egyharmada Arany-idézet. Sőt, ebben az esetben még akár az emlékezet retorikája szempontjából is elgondolkodtatóan hatott rám a vers, figyelembe véve, hogy Arany János erotikus versei holléte/létezése felől nem tudunk semmi biztosat. Így felmerül a kérdés, hogy lehet-e Tőzsér célja az, hogy esetleg új diskurzust indítson, és saját színezetében mutasson be egy nagyon könnyen feledésbe merülő irodalomtörténeti kérdést.

A formai sokszínűség akár tudatosnak is tekinthető, Tőzsér szavaival élve „Tulajdonképpen semmivel sem vagyok adósa Poétika asszonyságnak.” A költő nagyon bátran és kísérletezően használja a prózai és a poétikai elbeszélésmódot, amik gyakran szinte egymásba hajlanak, de bátran nyúl akár grammatikai metaforákhoz is. Az átlátszó patkányban megfigyelhető egy egész versen át húzódó metafora, melynek kezdetén még olyan a „rend, mint egy kihalt nyelvben”, viszont a költemény zárósora egy alapvetően negatív jövőképet tár elénk: „a gúlába rakott verssorok legalsó/ hasábjai között neszez, ott, ahol már a vaksötét létet érzi./Hallom, ahogy a szavak végét, a ragok bőrkéjét rágja.”  Ez a sokszínűség viszont nem keltette bennem a bizonytalanság vagy útkeresés érzését a költő részéről. Inkább olyan volt, mint amikor egy gyereknek nagyon régóta megvannak az építőkockái, és már minden, a dobozon látható építményt létrehozott belőlük, és mivel az alkatrészek már ismerősen és magabiztosan simulnak a kezébe, nem fél szabadjára engedni a fantáziáját és egyre csak újabb, másabb, rendhagyóbb sziluettekkel előállni.

Ugyanez a könnyed, kissé fanyarul mosolygós hangulat járja át a halál toposzát is a Lélekvándorban. „Ne félj! A halál után, az elgörbült térben-időben/az első évek a legnehezebbek.” – nyugtatja meg olvasóját Tőzsér a kötet záróversében, a Beteljesedésben. De megfigyelhetőek olyan nyelvi játékok is, melyek során az élet és a halál összemosódik: „hóhér a lét” (Születésnapi vers október 6-ra, mindazoknak, akik e napon születtek). A halál azokban a versekben is esszenciális elem, amelyekben eltávozott költőtársainak állít emléket. Ilyen például A három Dezső, melyben Szomory, Kosztolányi és Tandori Dezső előtt tiszteleg. Valamint ilyen a Thészeusz egy moszkvai kórházban, aminek már az ajánlása is elárulja, hogy a vers Grendel Lajosnak íródott. A halál gondolatával sokszor párhuzamos síkon jelenik meg az erotika is (Piroska szerelme, Hadrianus falánál), itt láthatjuk, hogy a költő bártan taglalja a homoszexualitás témáját is.

Végül mindenképpen szeretném megemlíteni a filozófiai tárgyú vonatkozásokat. Nem csupán azért, mert meglehetősen sok van belőlük, hanem mert rendkívüli színt, hangulatot adnak a kötetnek, valamint irodalmi és filozófiai–bölcseleti szintre emeli a művet. Ez a költő munkásságának egy elengedhetetlen vonása, ami nem csupán ebben a kötetben jelenik meg. Ilyen pl. Az ember halott, amelyben az írót kacér „humanus”-a szorítja vissza „az ismert nehézkedési törvények közé.” Ugyanitt behatóan megfigyelhető az esszéisztikus szövegszerkesztés is. De Nietzschén kívül megjelennek még pl. Foucault elméletei is. A Változatok a Fölöttes Én-re és Te-re Freud tanításait idézi meg, a szövegszerkesztés és a sorvégeken olyan sűrűn használt magas mássalhangzók csengése szinte gyermekmondókára emlékeztető hangulatot teremtenek.

Összességében úgy érzem, hogy a kötet valódi értékét és szerepét a magyar irodalmi életben maga Tőzsér Árpád gondolatmenetéből tudom a legmegfoghatóbban levezetni: „s író? – az mi? – kérdik. Azt mondd: mennyi a földje?/S pénze? Semmi? Akkor semmit se ér maga is csak!/Könyvet – a tűzön kívül – nálunk senki sem olvas!” Úgy érzem, ez megfelelően szemlélteti Tőzsér Árpád azon meglátását, ami szerint a közép-európai irodalom hanyatlásnak indult. Nincsen vitakultúra, mert valójában nem születnek olyan alkotások, amikről vitázni lehetne. „A templomok zavartalanul üzemelnek, de a túlvilágot kiszervezzük magunkból a semmire sem kötelező semmibe (mellesleg oda száműzzük a költészetet is).” Tőzsér olyan poétikát hozott létre, amely biztos alapokon tartja, és meg is emeli a kortárs magyar irodalom színvonalát, ezzel cáfolva a fenti állítást.

Véleményem szerint Tőzsér célközönsége még véletlenül sem az átlagolvasó. Egy, a Tiszatáj című folyóiratban megjelent interjújában említi, hogy „nem kisebb költők bátorították, mint Dante”. Hogyha az intertextualitás intenzitását, az utalások gyakoriságát vesszük figyelembe, akkor bizony senki sem vádolhatja Tőzsér Árpádot hazugsággal. Nekem olyan érzésem volt a kötet olvasása közben, mint amikor először olvastam az Isteni színjátékot Babits Mihály fordításában. Úgy éreztem, hogy egy kincsesládát tartok a kezemben, aminek a kulcsa nincs a birtokomban. A Lélekvándorral nem volt ilyen rossz a kapcsolatom, nem éreztem azt, hogy teljesen kizár, és végül tényleg vándorútra vitt, viszont nem bánnám, ha létezne belőle egy Nádasdy-átirat is.

Források:

https://dunszt.sk/2020/03/20/a-vandorvirus/?fbclid=IwAR2jknOCBPz-nTlxmremEmoCOZ3OKnIKIrCEDNTpAg5_2VHQgOnL6ABNnIE

http://www.naputonline.hu/2020/10/07/tozser-arpad-koszontese-vandor-lelku-konyvmeltato/?fbclid=IwAR1UFQZ3C3O1FsES2LZcldNcOGdgM4RL6c4fpulLe7k6Ca_H9r8MDX49zzU

https://www.es.hu/cikk/2019-10-18/fuzfa-balazs/terben-idoben.html?fbclid=IwAR0OwiiYiU0sI9af3JhbLCb61JqfJ59MJbSoTxo2VH0g6Wvfle7HyEcVcpQ