Szexuális ellenragadozó

Napjaink botrányai láttán néha úgy tűnhet, mintha egy elvetemült szatírában élnénk. Olyanban, amit évekkel ezelőtt még javában a hiteltelensége és az irreális túlzásai miatt kritizáltunk volna. Pedig alig két hete annak, hogy amerikai „patrióták” egy félmeztelen sámánnal az oldalukon megtámadták a washingtoni Capitoliumot, miközben emberek milliói posztoltak a (saját képeikkel és személyes adataikkal tömött) közösségi felületeikre arról, hogy az ő életükbe ugyan nem nyer az oltáson keresztül betekintést a kormány. Az ilyen szociális jelenségek aligha érdemelnek Schindler listája szintű alázatot, amikor aztán feldolgozásra kerülnek, ami persze nem jelenti azt, hogy a saját abszurditásukat műfaji jellegzetességként újraértelmezve ne lehetne jó filmekké kovácsolni őket. Ezt kísérli meg egy igencsak kényes témában az Ígéretes fiatal nő.

A tehetséges Cassie (Carey Mulligan) annak idején otthagyta az orvosi egyetemet, miután a legjobb barátnőjét, Ninát leitatta és megerőszakolta egy csapat kollégista, természetesen következmények nélkül. Sok évvel később még mindig a szüleinél lakik, hétvégente pedig hullarészegnek adja ki magát bulikban, hogy aztán a helyzetét kihasználó férfiakat a saját lakásukon csalhassa tőrbe. Cassie vigilantizmusa azonban sokkal személyesebb formát ölt, amikor váratlanul az életébe toppan egykori medikus csoporttársa, Ryan (Bo Burnham). A feltörő emlékek hatására Cassie elhatározza, hogy a leleményességét kihasználva levadássza, majd bosszút áll azokon, akik annak idején megalázták Ninát, vagy csak segítettek eltussolni az ügyet.

Több mint egy éve találkoztam először ezzel a filmmel, és ugyan az alaphelyzetet már akkor is baromi érdekesnek találtam, az előzetes alapján az egész végtelenül erőltetettnek és kínosnak tűnt. Nos, ez a „könyvet borítójáról” tökéletes példája, az Ígéretes fiatal nő ugyanis nemcsak remek film, de Jordan Peele 2017-es mesterművét, a Get Out-ot idézi profizmusában. Az író-rendező, Emerald Fennell bámulatos igényességgel tálalja az elborult cselekményt, ami éppen ezért minden abszurditása mellett kiérdemli, hogy komolyan vegyük. A rendezéstől kezdve a fényképezésen át egészen a forgatókönyvig minden mértani pontossággal áll össze, hogy az elmúlt időszak egyik legstílusosabb két órájában teljesedjen ki. A szivárvány összes színében tündöklő látványvilág a felszínen pontosan azt a szelíd, már-már puccos hangulatot teremti, ami (sajnos) a modern társadalom hozzáállását is jellemzi, amikor szóba kerül a szexuális zaklatás. Elvégre feltételezzük, hogy amíg nem konkrét aktusról van szó, addig mindez csak játék és szórakozás, sőt komédia, a nő pedig ne legyen már annyira karót nyelt, meg egyébként is, ha nem akarja, hogy rámozduljanak, akkor kezeslábasban lépjen az utcára.

A forgatókönyv nagyon okosan játszik rá a közönség elvárásaira, melyek gyakran akaratukon kívül is egy toxikus közösségi irányelvet követnek. És mindezt annyira jól teszi, hogy a végeredmény műfajilag is szinte behatárolhatatlan. Thriller és fekete komédia közt odavisszázik attól függően, hogy az adott pillanatban a néző épp mennyire tudatosítja az események komolyságát. Szinte ijesztő belegondolni, hogy a frappáns dialógusok mellett csak nevettem azon, ahogy Cassiet gyakorlatilag pszichológiailag sarokba szorítják, kihasználják, lenézik, és csak akkor vált az egész kellemetlenné, amikor passzív elszenvedőből aktív ellenállóba lépett át. Ahogy viszont haladt a cselekmény, úgy lett nekem is egyre inkább elegem az üres mentegetőzésből, a folyamatos mellébeszélésből, és fokozatosan egyre menőbbé vált a szememben Cassie, aki egy sakkjátékos előrelátásával hozott költői igazságszolgáltatást, szinte mindig a lehető legkreatívabb módon. A film viszont egyáltalán nem vérgőzös „femináci” elégtétel. Tudatosan kezeli az általa feldolgozott jelenség komplexitását, figyelembe veszi a bűnbánat, a változás lehetőségét, viszont a megértés közben egy pillanatra sem söpri a szőnyeg alá a problémát, ahogy ugye a képernyő túloldalán előszeretettel tesszük.

Ezt a mind műfaji, mind érzelmi csapongást lehetetlen lett volna átadni egy kifogástalan főszereplő nélkül. Carey Mulligan pedig, és ezt több napnyi töprengés után nyugodt szívvel jelentem ki, lazán Oscar-esélyes alakítást hozott egy olyan szerepben, amit a legtöbben képtelenek lettek volna hitelesen eljátszani. Cassie cinikus személyisége mögött szinte tapintható az elfojtott harag és a kiszolgáltatottság miatti frusztráció. Mulligan egyik pillanatról a másikra képes játékos ifjú hölgyből kiszámíthatatlan, hidegvérű szociopatává válni, akinek cselszövéseit és verbális terrorát csak kiszáradt torokkal bírtam végigülni. (Fun fact: A Variety magazin még a film megjelenése előtt megjegyezte, hogy Mulligan nem elég „dögös” egy ilyen szerephez, ami enyhén szólva ironikus, tekintve a film témáját.) A meghitt és a tragikus pillanatok még a humor és a feszültség kereszttüzében is tündökölni tudnak, a film pedig helyenként pont a kihagyással mélyíti igazán a drámát. Gyakran nem kapunk egyértelmű magyarázatot Cassie döntéseire, ami egyrészt remekül adja át a jelleme mentális és érzelmi megtörtségét, másrészt viszont rábírja a nézőt, hogy manuálisan kösse össze a pontokat, ezzel akaratlanul is elindítva egy belső gondolatmenetet a filmről. Ekkor tűnhet fel, hogy többek között az sem derül ki, egész pontosan mi történt Ninával. Ez egy újabb agyafúrt csapda az író-rendező részéről, és akik olyan kommenteket hagynak a film fórumai alatt, hogy „De akkor most megerőszakolták, vagy csak bántalmazták?”, azok ügyesen bele is estek.

Legyünk őszinték. Ez a film baromi kontroverzális lesz. Egyszerre szól be az egész önjelölt „nice guy” kultúrának és bizonyos férfiak középkori berögződéseinek, miszerint a nők értük léteznek. Komolyság szempontjából nem tesz különbséget nemi erőszak és szexuális bántalmazás között, ráadásul a mentális zaklatást éppen annyira elítéli, mint a fizikait. Még szép, hogy kontroverzális lesz! Hiszen az emberek utálnak szembenézni azzal, hogy a status quo talán nem tökéletes, különösen akkor, ha ez a status quo lehetővé teszi, hogy következmények nélkül markolászhassák mások combját és seggét. Nem véletlenül említettem korábban a Get Out-ot. Hasonlóan, ahogy az a film horrorként értelmezte újra a feketéknek a fehérek számára irracionálisnak tűnő félelmeit, úgy tolja az Ígéretes fiatal nő a thriller irányába a nők elleni erőszak nevetséges trivializálását. És szívesen mondanám, hogy a film extrém végletekbe megy, de semmi olyat nem tartalmaz, amit női ismerősöktől még ne hallottam volna. Az egyetlen szokatlan dolog ebben a filmben az, hogy a főszereplő nem legyint rá, hanem aktívan ellenáll. Ez pedig egyszerre szomorú és félelmetes, viszont mégis mosolyt csal az arcomra belegondolni, hogy a film felemelő fináléja alatt hány szexista tapló vágja majd toporzékolva földhöz magát.

Az Ígéretes fiatal nő az év első nagy meglepetése. Egyedi, stílusos, rétegelt film egy szégyenletes társadalmi jelenségről, amit az alkotók egy klasszikus thriller izgalmában és feszültségében értelmeznek újra. Kissé különc alkotás, ami egyszerre botránkoztat és szórakoztat, de éppen ettől lesz valódi gyöngyszem. Ilyen filmek csak szökőévente készülnek, és őszintén remélem, hogy az Oscar-gálán még összefutunk.

Ha pedig szerinted ez az egész téma túl van lihegve, akkor ajánlom ezt elolvasni.