Boldog karácsonyt?

Humbuk. Régen ahányszor láttam vagy hallottam Ebenezer Scrooge történetét (meg pláne ezt a szót), két dolog is átfutott az agyamon:

1.) Hogyan nézheti le bárki is a karácsonyt, hisz az AZ év ünnepe (bármit is mondtak a templomban a húsvét felsőbbrendűségéről).

2.) Én biztosan nem leszek ilyen begyöpösödött felnőtt, és mindig velem lesz a karácsony varázsa, ahogy a mesékben is mondják.

Spoiler alert: nem így történt. Gyerekként még persze könnyen ment, de az évek során kiderült, hogy nem az angyalkák díszítik a fát és nem is Jézuska hozza az ajándékokat. Helyette a szüleim fáradoztak éjszaka, amibe egy idő után csatlakoztam. A varázslat megélése helyett ekkor úgy éreztem, hogy én is a részévé váltam, hisz még ott volt a kishúgom, aki ugyanazt élhette át, mint én régen. Nos, már ő sem épp kicsi, így legalább éjszakázás helyett kényelmesen, kettesben feldíszíthetjük a fát, amíg a szüleink máson dolgoznak, de ezzel bennem valahogy a varázslat utolsó szikrája is kialudt. Meguntam az egy kaptafára menő karácsonyi filmeket, a kiégett szülők arcát, ahogy mindent is hajkurásznak az üzletekben, miközben körbe-körbe mennek a szeretetről és békéről szóló klisészámok. Már tavaly is az évente koptatott karácsonyi CD helyett inkább Beatlest hallgattam, hogy egy kicsit pörögjön a dolog. 

Lehet rám hurrogni, de néhány éve már én is csak egy kipipálandó ünnepnek érzem a karácsonyt, pont úgy, mint a húsvétot és a születésnapomat. Kötelező évenkénti körök megadott menetrenddel: stresszes előkészülés, napokig tartó főzés-sütés, aztán mindenki legyen boldog, mert ezt kell. Szerencsére még nem tartok a „humbuk” szinten, de a gyerekkori énem már ezen is biztosan kiakadna. A boltok már októberben kezdik lenyomni a vásárlók torkán, hogy ideje beszerezni mindent, tonnaszámra kaphatók díszek, fák és minden egyéb giccs, amikkel elhitetik, hogy ettől lesz igazi a karácsony – nem is tudtam, hogy az ünnephez nélkülözhetetlenek a szemet kiégető neonfények. Vegyél fát és rá való díszeket, díszítsd fel a házad minden négyzetcentiméterét, nehogy egy pillanatra is elfelejtsd, hogy *ünnep* van. Mindegy, mennyi időbe telik, a lényeg, hogy legyen mit lefotózni és megosztani. Közben szóljanak nálad a lerágott karácsonyi dalok (mert mi más), ha még nem hallgattad volna elégszer vásárlás közben. Az ünnepek után szépen el lehetne rakni a díszeket jövő évi használatra, de miért is, ha addigra úgyis lehet újakat, trendibbeket venni (hogy végül mindenki otthona fuldokoljon a karácsonyi díszekben).

Házon kívül sem jobb a helyzet. Szerencsére idén elmaradtak a tömegnyomoros karácsonyi vásárok, de a díszek azért mindenhová kikerültek. Szép és jó, hogy egy kicsi színt akarnak ezzel hozni a téli hétköznapokba, de vegyük figyelembe, mikor van karácsony és mikor ér véget a tél. Inkább nyomasztóbb a tudat, hogy novemberben jön a menetrendszerű díszítés, amit januárban felvált a két hónapig tartó szürkeség. Ennyit ér a karácsony: lemegy, és már senkit nem érdekel. Szó sincs itt „a karácsony szelleméről a szívünkben”, ha már nincs benne üzlet, akkor tesznek rá magasról. Az otthonokban megmarad a rengeteg villogó dísz, a lavórnyi krumplisaláta és az ajándékok, melyek többségéhez szenteste után csak akkor nyúl az ember, amikor már el kell rakni a fát, és kell a hely.

Az ajándékok nyomása talán a legrosszabb. A közelmúltban beszélgettem egy ismerősömmel, akinek az egyik családtagja nem tudott még ajándékokat venni, mert beteg. Naivan kérdeztem, hogy mi lenne, ha egyszerűen nem adna ajándékokat, hisz biztos mindenki megértené a helyzetét. A válasz? „Karácsonyra? Te hülye vagy?” Ennyit a családi ünnepről… Ha törik, ha szakad, neked muszáj ajándékoznod, egyáltalán hogyan mered mások elől pazarolni az oxigént, te, aki nem adsz senkinek ajándékot?! És pontosan így kerülnek a porfogók a háztartásokba, mert hát jobb egy haszontalan ajándék, mint semmilyen. Kit is érdekel, mire van (vagy épp nincs) szüksége a megajándékozottnak, ezzel ki van pipálva. Amikor november vége felé jött a szokásos „Mit kérsz karácsonyra?” bombázás, én sem tudtam mit mondani. Vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy mindenem megvan, ami meg hiányzik, azt úgy és akkor szerzem meg, ahogy nekem jó. Mi kéne igazán? Idő. Vagy az elhalt idegsejtjeim egy része, néha nem is ártana. De a lényeg, hogy főleg olyan dolgok kellenek, amiket nem lehet megvenni, pláne becsomagolni, és valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül.

Legalább ebben az évben lehetett volna lazábbra venni a dolgokat, amolyan „tegyünk a világra, ha a világ is tesz ránk” stílusban. De nem, menj csak vásárolni, dolgozd szét magad a konyhában, aztán énekeld el a Mennyből az angyal-t, amíg még béke van.