Egy film a filmről (és rólunk)

Amikor Jack Fincher annak idején megírta a Mank forgatókönyvét, valószínűleg nem gondolta, hogy mire a filmet évtizedekkel később bemutatják, gyakorlatilag az egész filmművészet segélykiáltása lesz. Elvégre bármennyire próbál hagyományos életrajzi dráma lenni, mind produkcióját, mind témáját, mind megvalósítását tekintve csupán kívülállója az azóta feje tetejére állt Hollywoodnak. 2020-ban mégis kit érdekel egy fekete-fehér lélektani memoár minden idők legjobb filmjének írójáról? A jelek szerint csak a Netflixet, és ezúton is hatalmas köszönet nekik, amiért hagyták, hogy David Fincher végre méltó módon adaptálhassa néhai apja munkáját. A Mank ugyanis nemcsak remek film, de egyben aktuális védőbeszéd a filmművészet mellett, amit egy kissé mindannyian elárultunk, amikor elkezdtünk több figyelmet szentelni a popcorn méretének, mint a mozivászonnak.

A 40-es években járunk. Az alkoholista író, Herman „Mank” Mankiewicz (Gary Oldman) a korabeli filmipar „csodagyereke”, Orson Welles megbízására egy monumentális, polgárpukkasztó forgatókönyvön dolgozik, amely később Aranypolgár címen, a világ legjobb filmjeként híresül el. Mank az írás során felidézi hajdani, kreatív munkától és politikai botránytól egyaránt hangos hollywoodi napjait, valamint különös kapcsolatát a sztár Marion Daviesszel (Amanda Seyfried). Mint pedig a múlton való merengésből kiderül, az Aranypolgár eseményei a legkevésbé sem kitaláltak.

De mi is az az Aranypolgár? Ideális esetben ez ugyanúgy nem szorulna magyarázatra, mint ahogy egy irodalomkritika sem áll le a Hamlet cselekményét ecsetelni egy összehasonlítás végett, ám ez is jelzi, mekkora hátrányban vannak a filmek kulturális szempontból. Orson Welles 1941-es filmje a hírhedt amerikai véleményvezér, Charles Foster Kane utolsó szavainak jelentőségét kutatja eseménydús, tragikus élete áttekintésével. A visszaemlékezésekre hagyatkozó, főként portrészerű narratív szerkezet forradalminak hatott egy olyan időben, amikor a legtöbb film leginkább a színházat próbálta imitálni. Valahol pedig ironikus, hogy pont egy olyan korban kerül feldolgozásra az Aranypolgár keletkezése, amikor a filmkészítők elmondása szerint a stúdiók rettegnek minden projekttől, ami nem a Marvel-filmek által népszerűsített formát követi. Mank ugyanis, mint az a történet során kiderül, maga is fokozatosan kiábrándult abból, amit a korabeli stúdióvezetők a filmiparban láttak.

Gary Oldman alakítása egyértelműen a film egyik legkiemelkedőbb aspektusa. Az év talán legszórakoztatóbb figuráját hozza, aki minden kellemetlen szituációt szellemes megjegyzéseivel próbál uralni, ám kezdetben megjátszott eleganciája fokozatosan kendőzetlen cinizmusba torkollik, ahogy az Álomgyár is egyre nyíltabbá teszi, kiknek az álmai foglalkoztatják igazán. Lényegesen kevesebbet, ám legalább annyira megkapóan szerepel Amanda Seyfried, akit én alapvetően roppant középszerű színésznőnek tartok. Ezúttal viszont maga a megtestesült 30-as évekbeli sztárnő, aki a kamerák mögött is kénytelen eljátszani a naiv kislányt, ám minden megszólalásából sugárzik, hogy sokkal okosabb, mint amilyennek láttatja magát. Játékos kémiája Oldmannel szinte tapintható, ami már csak azért is kifejezetten dícséretes, mert a két színészt valójában csaknem 30 év választja el. A korkülönbség viszont soha nem válik zavaróvá, leginkább a parádésan megírt dialógusok miatt, melyek többet fiatalítanak a főszereplőn, mint bármelyik sminkes.

Ha már a forgatókönyvnél tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a Mank nem adja magát könnyen. Leleményes és szórakoztató film, de csak azoknak, akik hajlandóak ráfordítani a figyelmet. Attól sem szabad idegenkedni, hogy pár régies kifejezést és szólást kiszótárazzunk, az írói teljesítmény ugyanis leginkább Mank csípős, ám roppant intelligens beszólásaiban, valamint a korabeli politikai vitákban érhető tetten. Ez talán kissé megterhelőnek hangozhat, de tényleg megéri a rá fordított energiát, mert ennyi idéznivaló szöveget csak a legképmutatóbb influenszerek posztjai alatt találunk. Ha nyelvtanában nem is, tartalmában mindenképp aktuális a történet. Modern rálátással kritizálja az amerikaiak beteges félelmét a szocializmustól, a „fake news” rémisztő erejét vagy a kapitalista rendszerek erkölcsi kiszolgáltatottságát. De várjunk, nem úgy volt, hogy ez a film egy másik filmről szól?

A Mank esetében a kettő elválaszthatatlan. A filmet, mint a kultúra tükrét vizsgálja, aminek ugyan az elsődleges céljai közt szerepel a szórakoztatás, ám ehhez ideális esetben nem kéne beáldoznia a mélységet. David Finchernek inkább szerencséje, mintsem erénye, hogy éppen most rukkolt elő ezzel a történettel, amikor a stúdiók már évek óta próbálják normalizálni a felszínes filmélményeket. Ezzel pedig olyan jól haladnak, hogy magyarázni kell az Aranypolgár mibenlétét, mert az átlagemberben az a tévhit él, hogy a régi filmek csupán kezdetleges formái a mai filmeknek, ezáltal nem érdemelnek figyelmet. Ez nem is lehetne kevésbé igaz, az Aranypolgár például a jelenlegi amerikai vagy magyarországi hatalmi harcok miatt aktuálisabb történet, mint valaha.

A Mank ráadásul igyekszik technikailag is megidézni a 40-es évek mozgóképeit. Ez nemcsak a hangulatot festi kellemesen nosztalgikussá, de azokat is megnyugtathatja, akik idáig a klasszikusok „technikai elavultságától” írtóztak. A fekete-fehér kép egyáltalán nem ront a látványon, sőt elegánsabbá teszi azt, és a szereplők közti kontrasztot is élesíti. A hang szintén „ropogósabb” a mai normánál, ám ez sem jelent minőségbeli romlást, inkább egyfajta megmagyarázhatatlan kényelmet és otthonosságot kölcsönöz a párbeszédeknek. Mindehhez társul még a korabeli Hollywoodra jellemző letisztult, már-már varázslatos zene, és egy olyan korrajzot kapunk, amit Tarantino is megirigyelne.

A film tehát már a puszta megjelenésével a klasszikusok egyetemes értéke mellett érvel, viszont ha ehhez még hozzácsapjuk a korábban ecsetelt forgatókönyvi bravúrokat, valami sokkal mélyebb tárul elénk. Ahogy ugyanis az Aranypolgár Kane-je egész életében a szeretetet üldözte, éppen úgy üldözi Mank a becsületet, ami a társadalmunk alapja kéne, hogy legyen, és mégis a társadalmunk szab neki gátat. Ahogy azt a tetőponton előadott monológjában is sejteti, az Aranypolgár végérvényesen nem a hatalomvágy kritikája, hanem az álszent kultúránké, ami reggel még felszólal a kapzsiság, az egoizmus és a tiszteletlenség ellen, vacsorakor viszont poharat emel rájuk. És hiába aktuális ez a mondanivaló a mai napig, hiába osztjuk meg Instagramon hasonló idézetek tucatjait, egy erről szóló filmre már a legtöbben nem fizetünk be. Pedig Mank akár hozzánk is szólhatott volna. Hozzánk, akik állandóan azt hirdetjük, hogy értelmes filmeket akarunk, de mégis a tucatakciófilmek mozitermeit töltjük meg, míg az értelmes filmeket „majd megnézzük, ha fent lesznek neten”.

A koronavírus-járvány megmutatta, mennyire törékeny egy olyan filmipar, ami csak több százmilliós látványfilmekben tud gondolkodni. És most, amikor világszerte haldokolnak a mozik, ahelyett, hogy visszatérnének az olcsóbb, klasszikusabb jellegű alkotásokhoz, a stúdiók inkább azon agyalnak, hogy tudnák a filmes gyorskajákat mozi nélkül is lenyomni a torkukon. Ha másért nem, már csak azért is 2020 egyik „kötelező olvasmányává” tenném a Manket, hogy mindenkit emlékeztessen: a filmek sokkal többről szólnak, mint agykikapcsolós kéjelgésről. Az életünket varázsolják a vászonra, és ez popcorn nélkül is tökéletesen megy nekik. Csak a szemünk mellett valami mást is ki kell nyitnunk.