A „mi lett volna, ha…” kapcsolatok margójára

Mindenki életében van legalább egy személy, akivel valamilyen módon beteljesületlen maradt a románc, barátság, és kérdőjelként tovább él bennünk. Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna ha… Ha máshogy állok hozzá, ha kitartóbb vagyok, ha várok rá, ha a szívemre hallgatok, ha adok egy esélyt neki, vagy ő nekem. Talán ezt gyűlölöm leginkább az emberi természetben. Az állandó vágyakozást. Vágyakozást valami újra, valami ismeretlenre, valami izgalmasra. Úgy gondolom, hogy nem véletlen, hogy a be nem teljesült kapcsolatok után ácsingózunk, akár testi, akár lelki értelemben véve. A be nem teljesült kapcsolatokba azt látunk és képzelünk bele, amit csak akarunk, s higgyétek el, az idő tényleg sok mindent megszépít. Szóval adott a szituáció; az idő által megszépített emlékek és a beleképzelés. Nem véletlenül írta Vörösmarty, hogy az ábrándozás az élet megrontója.

Néha érzem magamon a kísértést. Leggyakrabban akkor jön elő, mikor az egyébként évek óta tartó stabil, boldog párkapcsolatom meginog. Ilyenkor mindig felmerül bennem, hogy ha más lenne a partnerem, vajon ugyanezekbe a problémákba ütköznék? Nem lenne vele más? Vele minden annyival könnyebb volt. A már fél éve húzódó karanténhelyzet még inkább teret enged ilyen gondolatoknak, amik megmérgezhetik a jelenleg aktív kapcsolatainkat.

Keveset mozdulunk ki, keveset mozgunk, bezártság, stressz, online-oktatás, home office és még neadjisten valamelyik szerettünk el is kapja ezt a kórságot, már kész is káosz, maximumra frusztrálódtunk. Ugye nektek is ismerős? Ebből a számtalan feladatból, kötelezettségből jó lenne, ha valaki kiszabadítana.

Mondjuk Ő. Hú, milyen jó világ volt akkor. Életem legforróbb nyara, legbarnább bőre és legintenzívebb szerelme. Jó lenne most is, ebben az ingerszegény környezetben újra átélni. Vele megint nyár lenne, és hófehér bőröm is aranybarnán ragyogna az év minden napján.

Ugye jó lenne?

Na, ilyenkor még rásegíthetünk. Csekkoljuk a profilját minden platformon, merengjünk közös emlékeken, nézzünk közös képeket és ábrándozzunk. Igen, ott rontottam el az életemet, mikor elszegődtem mellőle. Esetleg írjunk is neki, vagy hívjuk fel, az a biztos. Ha már megtettünk mindent, hogy a sóvárgás legmélyebb bugyrába taszítsuk magunkat, akkor nyugodtan hajtsuk álomra a fejünket.

Én mindig így teszek, hogy kőkeményen megalapozzam, hogy Róla álmodjak. Persze ilyenkor álmomban újraélem a legszebb pillanatinkat, soha nem látott szenvedélyes románcba kezdünk, vagy erotikától fülledt pillanatok sora tárul elém.

Aztán jön a kiábrándító reggel, s az első napsugarak kivételes kegyetlenséggel fosztanak meg ezektől a meghitt pillanatoktól. Percekig szomorkodom az ágy szélén ülve, hogy mindez csak álom volt, aztán bűntudatom lesz, hogy milyen erkölcstelen álmok és gondolatok kísértenek.

De egy ideje rátaláltam a megoldásra. Leülök beszélni a párommal, hogy örülnék, ha egy kicsit több időt fordítanánk egymásra, és lelkileg feltöltődnénk. Egy ideje arra is vettem bátorságot, hogy ezeket az álmaimat, ábrándjaimat megosszam vele. Nincs bűntudatom, nem titkolózom, és nincs már a tiltott gyümölcs érzése sem, sőt a titkolózás vonzó érzése, hiszen őszinte lehetek.

Ez lenne a „mi lett volna, ha…” kapcsolatokról szóló témám beharangozója, a következő felvonásban pedig szemügyre veszek egy-két példát a saját életemből.