Mitől jó egy horrorfilm?

Mondhatnám, hogy végre eljött az évnek az az időszaka, amikor mindenki horrorfilmet néz, ám amennyire népszerűvé vált ez a műfaj mostanában, valószínűleg hazudnék. A 2010-es években kétfajta film garantált telt házas mozitermeket minőségtől függetlenül: Marvel-film és horrorfilm. Az utóbbi sokkal érdekesebb, elvégre a horror a legkorábbi mozgóképes műfajok közé tartozik, és mostanában sem a felnőttek váltak hirtelen nyitottabbá a borzongásra. A tinédzserek azok, akik adrenalin és „érettségi pontok” reményében kisajátították a horrort, és sajnos az ő kegyük hajkurászása közben Hollywood teljesen elfelejtette, miről is kéne szólnia a zsánernek. Olyannyira, hogy pár éve az Örökség vetítéséről kiszédelegve két dolgot tudatosítottam egyszerre: hogy imádom ezt a műfajt, és hogy mára teljesen elkorcsosult. Idei halloween alkalmából egy kissé mélázzunk el azon, vajon mi okozhatta ezt, avagy hogyan vált a horrorfilm önmaga paródiájává?

Mitől fél az ember? Bölcsességet sugárzó szakáll hiányában egyezzünk ki egy viszonylag egyszerű válaszban: az ismeretlentől, ezáltal pedig a kiszámíthatatlanságtól. A horror, mint művészeti forma ezt az életérzést próbálja a néző ellen fordítani. A horrorirodalom legnagyobbjai pedig olyan ügyesen csinálták ezt, hogy még a legracionálisabb olvasóik is reszketve várták az éjszakai csendet. A képlet igazából sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Megragadunk pár teljesen hétköznapi mozzanatot, majd a kontextust megváltoztatva természetellenessé tesszük őket. A teljes szürrealizmusnál mindig félelmetesebb egy életszerű, ám lefolyásában szokatlan helyzet. Mindannyian tudjuk például, hogy léteznek mogorva, távolságtartó emberek, viszont nem várnánk, hogy egy adott város minden polgára az legyen. Hasonlóképpen tudjuk, hogy bizonyos élőlények rendelkeznek számunkra idegen képességekkel, de éppen ezért nem számítunk rá, hogy ezeket egy embertől viszontlássuk. Az ilyen húzásokkal a szerző a közönség ellen fordítja annak saját elvárásait, teljesen kiszolgáltatva őket egy idegen világnak. Ám ez a horrorirodalom egyetlen gyengesége is. Elvégre a világ legabszurdabb sorait is felülírhatja egy olyan olvasói elme, amely képtelen elszakadni az általa ismert valóságtól. Mindez megváltozott a filmművészet születésével.

Bizonyára mindannyian hallottunk már arról, hogy amikor a 19. század végén a Lumiére-fivérek levetítették A vonat érkezése című rövidfilmjüket, a közönség menekült a teremből, mert nem hitték el, hogy a térben közlekedő vonat nem tud lesiklani a vászonról. Gondoljunk csak bele, hogy ugyanezek az emberek hogy reagálhattak, amikor pár évtizeddel később először látták Lugosi Bélát denevérré változni. A film végre elszakította az embereket a saját fantáziájuk kényelmétől, és egy idegen művész gyakran mérföldekkel groteszkebb fantáziájának szolgáltatta ki őket. Színészi játék, vizuális trükkök és zene hátborzongató egyvelegének köszönhetően kerültek a vámpírok vagy a vérfarkasok ismét a popkultúra trónjára. Az igencsak népszerű szörnyfilmek mellett fokozatosan megjelentek a naturalistább sorozatgyilkosfilmek is, velük együtt pedig az emberi tényező is egyre nagyobb szerephez jutott a műfajban. Még mindig a kiszámíthatatlanság és a misztikum adták meg az alaphangulatot, viszont egyre több filmkészítő próbált komolyabb, de legalábbis mélyebb téteket szabni puszta életveszélynél. A szörnyfilmek (és gyilkosos testvéreik) ugyan a mai napig meg tudnak lepni, ám a 60-as évekre már kezdtek veszíteni a bájukból. Nem minden film tudott olyan frissnek érződni, mint az Alien, az emberek pedig annyira hozzászoktak a trükkökhöz, hogy egy vicsorgó fogsortól már nem bújtak a tenyerük mögé. Fokozatosan egy új horrorirányzat jelent meg, amely az életveszélyt a sokkal átérezhetőbb mentális veszélyre váltotta. Ez volt a pszichológiai horror.

Ekkorra időzíthető a műfaj szerintem legfontosabb megállapítása: a jó horror alapja a jó dráma. Ez az, amiről mostanában szeretünk megfeledkezni, pedig valamitől félni kell, és a szörnyek egy ideje már kevesek ehhez. A 60-as, 70-es évek legnagyobb horrorklasszikusai mind szürreális drámák. Az alkotók a saját érzelmeinket fordítják ellenünk, a fizikai valóság kiszámíthatatlanságát leváltja az emberi lélek kiszámíthatatlansága. Az ördögűző, melyet gyakran minden idők legjobb horrorfilmjének tartanak, például egy lelkész belső vívódásáról szól, aki számtalan tragédia után kételkedni kezd a saját hitében. Maga az ördögűzés a film utolsó harminc percében történik, és azért annyira ikonikus, mert addigra sikerül a nézőt teljesen összezavarni másfél órányi egzisztenciális fejtegetéssel. Mielőtt pedig kibogozhatnánk, hogy tulajdonképpen mit is akar mondani a film a hitről, hirtelen szemtől szemben állunk egy vérfagyasztó démonnal, ami magasról tesz rá, hogy hiszünk-e benne. Az igazán jó pszichológiai horrorok egy mindannyiunk számára könnyen érthető problémát dolgoznak fel a lehető legnyugtalanítóbb módon. Remek példa a Rosemary gyermeke című klasszikus, mely a gyakran látott „vajon az enyém-e a gyerek” témát fordítja a feje tetejére, ugyanis nem a férfiban, hanem a terhes nőben kelti fel a kérdést. A főszereplővel együtt a nézőt is fokozatosan felemészti a paranoia, ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ugyan Rosemary az egyetlen terhes nő a környezetében, ám minden jel szerint nem ő az egyetlen, aki gyereket vár.

Ha viszont a horror tényleg ennyire komoly, akkor miért visítozó nők, buta tinik és repkedő belsőségek jutnak róla az eszünkbe? Nos, a „kaszabolós” és a pszichológiai horrorok a 90-es évekre fokozatosan egybeforrtak. Szimbolikus értéket kaptak a szörnyek, tragikus hátteret (és drámai mondanivalót) a gyilkosok, a műfaj pedig egy időre stabilizálódott. Valahol a 2010-es évek felé viszont a tinédzserek remek lázadási lehetőségre leltek a műfajban, tömegesen rákaptak, és a legkevésbé sem érdekelte őket a drámai töltet. Nekik két dolog számított: a brutalitás és az adrenalin. Hollywood szokás szerint alkalmazkodott, idővel pedig azon kaptuk magunkat, hogy minden horror automatikusan 18-as karikát kap, a moziból pedig csak súlyos halláskárosodással jutunk ki. Mi történt? Az történt, hogy a futószalagon sikerült a lehető legfelszínesebben, brutalitásként újradefiniálni az életveszélyt, és adrenalinbombaként a mentális veszélyt.

A korai horrorfilmek nem akartak undorítóak lenni, az erőszakkal inkább a kiszolgáltatottságot próbálták közvetíteni. Egy klasszikus vámpírharapás például nem túl brutális jelenet. Ami ijesztővé teszi, az a szokatlan kép (egy ember denevérként viselkedik), a védekezésre való képtelenség (az áldozat alszik vagy transzban van) és a végzetes következmények. A cápa című film annyiban különbözik, hogy nem a természetfelettit, hanem a természetest próbálja a legfenyegetőbb formájában megragadni. A film annak idején még korhatáros besorolást sem kapott, mert igazából nem durvább egy átlagos kalandfilmnél. Ennek ellenére sokkoló volt látni, ahogy emberek a végzetükre lelnek fél tonnányi érzelemmentes, szinte sérthetetlen állkapocs között. A sorozatgyilkosok akciói értelemszerűen piszkosabbak voltak, ám a brutalitás soha nem tartozott a műfaj alapjegyei közé. Hasonlóan korcs maradvány az úgynevezett „jumpscare”, ami a modern horrorok leggyakoribb eleme. Aki esetleg nem tudja, mi az a jumpscare, ezzel a klisével szemléltethető a leginkább: a lány óvatosan oson a csendes szobában, majd hirtelen előugrik a szekrényből egy visítozó majom cintányérral. Ha ez nem hangzik félelmetesnek, az azért van, mert mai formájában nem is az. Jumpscare-nek a korai horrorkultúrában a néző elvárásainak hirtelen felrúgását neveztük. Talán a leghíresebb példa erre a Psycho zuhanyzós jelenete. Az előzmények alapján azt gondolnánk, hogy a motel recepciósa érkezik egy kis kéretlen hancúrral meglepni a főszereplőt, viszont helyette egy ismeretlen nő rántja félre a zuhanyfüggönyt késsel a kezében. A lényeg ismét csak a kiszámíthatatlanság, viszont mára sikerült az egészet lebutítani egy semmiből jövő, hirtelen hangeffektre, ami sokszor a gyanús csend miatt még csak nem is váratlan. (Arról nem is beszélve, hogy pofátlan csalás, mert egy romantikus film is „ijesztő” lenne, ha a barátnőm néha véletlenszerűen a fülembe üvöltene.)

A modern horror legnagyobb hibája nem az, hogy a tiniket célozza meg, hanem hogy a tinik által felállított, téves felnőttképzeteket célozza meg. Indokolatlanul sok erőszak, random szexjelenetek és dobhártyaszaggató hangzavar. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne készülnének ma is kifogástalan horrorok. Csupán a mozis tapasztalataim azt mutatják, hogy sokan teljesen elkerülik őket, mert nem a megszokott klisék fogadják őket az előzetesben. Ott vannak például Robert Eggers alkotásai (The Witch, A világítótorony), aki ugyan kissé súrolja a művészfilm határát, de remekül modernizálja a folklórt és a mitológiát. Vagy ott van Jordan Peele (Tűnj el!, Mi), aki humorista tapasztalataival ötvözi a feszült, hátborzongató ötleteit. De ott van Ari Aster is (Örökség, Fehér éjszakák), aki egy árva jumpscare nélkül meséli el a legnyomasztóbb, legnyugtalanítóbb és legprofibb horrorsztorikat, amiket valaha láttam. Aki pedig inkább a korai horrorok gótikus szörnymeséit hiányolja, az bátran próbálkozhat Guillermo del Toro (A faun labirintusa, Tűzgyűrű, A víz érintése) műveivel, melyek Tim Burton kezdeti életművéhez hasonló eleganciával idézik meg a klasszikusokat.

A horror nyilván nem való mindenkinek. Van, akiben messze túl erős félelmeket tud ébreszteni ahhoz, hogy akár szórakozásként, akár művelődésként kifizetődő legyen. Viszont pont ettől lesz egy roppant sajátos formája a drámának, ami nem kap elég tiszteletet a szakmai elittől, és mostanában sajnos még kevesebbet a nézőitől. Az idei halloweent szerintem éppen ezért ünnepeljük azzal, hogy adunk egy esélyt a horrornak, hogy bizonyítson. Hogy megmutathassa: sokkal több egy mozgóképbe oltott adrenalintablettánál.