Hogyan akadályozzuk meg a világ végét

„Tudja, az armageddon csak egyszer történik. Nem hagyják, hogy addig ismételgesse, amíg végre jól csinálja.” De akkor mit lehet ellene tenni? Nem komplikált, csak oda kell figyelni a megfelelő hozzávalókra. Ez esetben kell egy veterán Bentley, ami kizárólag Queent hajlandó játszani, néhány gyerkőc egy oxfordshire-i faluból, egy 17. században elégetett boszorkány könyve, melyet annyira jól írt meg, hogy a kiadója egyet sem bírt eladni, illetve egy angyal és egy démon, akik már évezredek óta próbálnak beilleszkedni az emberek közé kisebb-nagyobb sikerrel.

De ne siessünk ennyire előre, hisz akármilyen egyedi is egy mű, nem szabad megfeledkezni az író(k)ról, aki(k) mögötte áll(nak). Ez a kis apokaliptikus történet Terry Pratchett (Discworld sorozat) és Neil Gaiman (Coraline, American Gods) közös munkájából született, és rengeteg esti telefonbeszélgetést és elpostázott floppyt vett igénybe. Igen, a Good Omens (*1990) sem mai szerzemény. Nem készültek bestsellert írni, eszükbe se jutott volna. Saját elmondásuk szerint azokból az elemekből építették fel a történetet, amivel a másikat a legjobban meg tudták nevettetni, elfelezték a pénzt, aztán megesküdtek, hogy többé ilyet nem csinálnak. Nem is gondolták volna, hogy ez a mű lesz a leggyakrabban megjavított könyvek egyike. Dedikálásaik során találkoztak rengeteg szalagragasztóval vagy madzaggal megjavított példánnyal, nem is beszélve az ázás nyomait viselő darabokról, melyekből szintén nem volt kevés.

Jut eszembe, el is felejtett említeni az egyik legfontosabb hozzávalót: az Antikrisztust. A történetben ő Adam Young-ként él a világon (pontosabban egy angol vidéki faluban) már tizenegy éve, ahol remekül érzi magát. Eredetileg az amerikai nagykövetségre szánták őt az égiek (vagy épp az ellenkezőjük), csak közbeszólt egy szerencsétlen csere egy sátánista apácakolostor szülészetén, melyben részt vett egy démon, akit a modern korban csak Anthony J. Crowley-ként ismernek. A munkásságát eredetileg kígyóként kezdte az Alvilág megbízásából egy bizonyos földi kertben, ahol megismerkedett Aziraphale-val, akinek az emberek védelmét osztották ki feladatul.

Nem éppen tipikus angyal és démon karakterek, egyikük állandóan arra törekszik, hogy elég jó legyen kiállása, és hogy mindenki szeresse, mégis álladóan elront valamit (a szobanövényei kivételével, melyeknek különleges figyelmet szentel), míg a másikat felettébb könnyen irritálják a nemkívánatos emberek, és csak nyugodtan szeretne olvasni vagy kiélvezni a rengeteg kulináris érdekességet, amit London éttermei kínálnak, amikért a világ végét is hajlandó lenne megállítani. Legyenek akármennyire is különbözőek, egy dolog közös bennük: szeretnek a Földön lenni. A teremtéstől végig kísérték az emberiséget a jelenig, ezért nem csoda, hogy nehezen akarnak megválni a megszokott életüktől, amikor a vezetőségek bejelentik, hogy lassan, de biztosan üt a Föld órája, és kezdődik a mindent eldöntő háború.

Négy nap. Ennyi kell, hogy az Antikrisztus születésnapjától eljussunk az utolsó óráig. Egy félreeső helyen történik kevés résztvevővel, nem kell semmi nagyszabású dologra gondolni, mint ahogy az ilyet Amerikában előszeretettel szokás feldolgozni. Négy nap (és még egy pár ezeket megelőző év) leírásából áll az egész, ahol ugrálunk a történet szálai közt, melyek végül a fináléban egybefonódnak. Eme négy napot olyan stílusban írja le Pratchett és Gaiman, amit röviden így lehet jellemezni: ’angol’. Ha bővebben akarjuk, hozzátehetjük a ’zseniális’ és a ’cinikus’ jelzőket, bár akik ismerik a Monty Python által megalapozott műfajt, jellemezhetik ’silly’-nek (személy szerint eszembe jutott a ’bájosan lökött’ is, de ez megmagyarázható az ilyesfajta humor iránt érzett szerelmemmel). Zseniális, mert olyan dolgokba képesek csavart helyezni, ami nekünk eszünkbe se jutna, de ahogy elolvassuk bevillan a „hm… miért is ne?” gondolat. Ez főleg annak köszönhető, hogy nem a „mi lenne, ha…” vagy „ebből kiindulva…” irányból közelítették meg a dolgokat, hanem a kicsit veszélyesebb „ha tényleg lenne… mit jelentene? Hogy működne?” kérdésekkel.

A humoros oldala nem is kérdéses, hisz az írók is maguk szórakoztatására alkották a könyvet. De mit is takar a silly? Kezdve az apró részletektől, mint amikor János evangélistánál említést tesznek a különös érdeklődésére a gombákban, vagy hogy Hieronymus Boscht nemes egyszerűséggel weirdo-nak jellemzik, a helyszínek, az emberek vagy az emberek gondolkodásának a leírásához is szokatlan, vicces, de mégis érthető hasonlatokat használnak. Szereplőik személyisége egyszerre egyedi és tipikusan angol. Magát az emberi létet tökéletes mennyiségű szatírával, cinizmussal és a konvencióktól éltérő humorral jellemzik, ettől lesz valóságos. Az már csak apróság, hogy a történetben és a lábjegyzetekben is többször úgy kezelik az amerikaiakat, mintha egy külön faj lennének, akiknek mindent külön meg kell magyarázni.

Ahhoz, hogy igazán megértsük az angolok stílusát, mindenképpen angolul kell a műveket befogadni. Ez erre a könyvre is igaz, hiszen a zsenialitásának egy része magában a nyelvezetében rejlik. A narráció néhol kifinomult, néhol könnyedebb hangvételű, a szereplők szóhasználata és akcentusa is tökéletesen illik a személyiségükhöz. Ugyanúgy valósnak érződik, ahogy néhány tizenegy éves gyerek, vagy épp két mennyei teremtmény beszél egymással, legyenek józanok vagy illuminált állapotban (ez csak az utóbbiakra érvényes). Ami hátrány lehet, az a könyv tempója. Az említett négy nap során minden szálon futnak az események és a fordulatok, a mű dinamikája is ezt követi. Nem érdemes hosszabb időre letenni a könyvet, mert az embernek addigra elveszhetnek egyes jelenetek vagy apró részletek, úgy már nehezebb is újra felvenni a fonalat.

2019-ben, négy évvel Pratchett halála után, beköszöntött a könyv reneszánsza. Gaiman az Amazonnal karöltve (vagy épp fordítva) vitte képernyőre a könyvet egy hatrészes sorozat formájában. Humorában hűek maradtak a készítők a könyvhöz, hisz az évszázadok során igazi angollá vált Crowley és Aziraphale szerepére éllistás skót (David Tennant) és walesi (Michael Sheen) színészeket választottak. Ahogy a könyv sem készült bestsellernek, a sorozatban sem hajtottak a két főszereplőn kívül sztárokra, a gondosan válogatott szereplőgárda pont olyan, mintha a könyvből léptek volna elő (és természetesen brit). A narráció és a történések is tökéletesen követik a könyv dinamikáját, nem hiába dolgozott Gaiman a későbbiekben forgatókönyvíróként. A sorozat nem próbál drasztikusan elrugaszkodni a könyvtől, inkább kellemesen kiegészítik egymást. Először engem is ez ismertetett meg a könyvvel, és el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok érte.

Bevallom, elég türelmetlen olvasó vagyok. A történetért veszem meg a könyvet, ha az előszó egy oldalnál több, rá se nézek, a köszönetnyilvánításokra meg pláne (meg lehet kövezni ezért, de kizárólag álszakállban). Azért olvasok fikciót, hogy kiragadjon a világból, nincs szükségem arra, hogy ecseteljék, mennyire volt lenyűgözve a kiadó az író almáspitéjétől. Viszont a Good Omens más volt. A sorozatból már sejtettem, hogy ezt nem hétköznapi emberek írták (nem mintha más írók hétköznapi emberek lennének, ez a duó valamiért mégis egyedi a maga nemében). Kivételesen kíváncsi voltam, mit mondanak a könyvről és egymásról is, ezért elolvastam borítótól borítóig a könyvet – és minden oldalát élveztem. A könyv Douglas Adams-rajongóknak szigorúan ajánlott, a sorozat meg azoknak, akik szeretnének egy kis ízelítőt abból, hogy lehet másképp hozzáállni a világunkhoz. Aztán ki tudja, talán a végén néhány nézőt is megihlet, hogy a saját kis puhakötésű darabja is egy idő után csatlakozzon a szeretetből tönkretett és megjavított darabok sorába.