Nincs bűntudatom – egy tanár szakos hallgató vallomása

– Na és te mivel is szeretnél foglalkozni az egyetem után?

– Tanár szeretnék lenni.

(Beszélgetőtársam arca eltorzul, nem tudja, mi is ebben a helyzetben a helyes reakció, de még látom, hogy reménykedik, hogy ez csak valami durva tréfa, mert ilyet mégis hogy gondolhatna komolyan az ember lánya.)

– Ó, pedig te többre lennél képes… azért gondold meg, szerintem okosabb vagy te annál… nem baj, attól, hogy most ezt tanulod, még nem kell tanítanod, hisz majd belátod te is, még nincs minden veszve…

***

Ilyen és ehhez hasonló szituációk játszódnak le, amikor egy tanári pályát megcélzó fiatal beszámol a terveiről. Igen, bizony mi, a szóban forgó szerencsétlenek is tisztában vagyunk a tanárok helyzetével kis országunkban. Nincsenek illúzióink, nem kell minket figyelmeztetni, sem sajnálni, sem siratni. Mert annak, aki tudatosan, alapos megfontolás után jutott arra a döntésre, hogy talán ez a hozzá legközelebb álló mesterség, ezek az ártatlan reakciók jelentik a csalódást – nem a tanári pálya.

Bátran ki merem jelenteni, hogy minden fejlett ország két alappilléren nyugszik: egészségügy és oktatásügy. Azonban merőben eltérő reputációnak örvend ma egy orvostanhallgató. A család büszke, más szóba se jöhetett volna, hiszen a csemete okos, szorgalmas, az orvosi pálya számára az egyetlen járható út, jól hangzik, nem kell visszafogni a vele való dicsekvést baráti körökben, hiszen minden más szakma csalódást okozott volna.

Pedig állítólag mindkét hivatás alá van becsülve, alul van fizetve, és mind a két szféra alapos megreformálás után kiált.

Egyáltalán nem sajnálom a megbecsülést diáktársaimtól, sőt nagyon is helyesnek tartom, hogy biztatjuk a leendő orvosainkat.
Ez a véget nem érő lenézés a másik oldalon azonban mindig is bántott, bánt is, ezért nem is hagyom szó nélkül.

A családban sok a pedagógus, testközelből látom az oktatásügy hiányosságait, zsákutcáit és a tanárok néhol siralmasnak mondható helyzetét. De nem kell ehhez tanáros családba születni. Mindenki, aki járt már iskolába, tapasztalta az elavult módszereket és érzékelte az előző rendszerből hátramaradt praktikákat, amelyeknek valahogy még mindig nem sikerült (30 év nem elég a megtisztulásra, ja, de) kiszabadulniuk az iskolák falai közül. Ha pedig esetleg bárkiben felmerült volna, hogy milyen életvidám a tanár néni vagy bácsi, biztosan élvezi, amit csinál, azt a katedra túloldaláról azonnal biztosították az ellenkezőjéről. Igen, arról a tanárról van szó, aki minden órán sanyarú sorsáról, anyagi helyzetéről és demotiváltságáról panaszkodott.

De láttam és látok én ám olyan tanárokat is, akik önmagukat mellékvágányra helyezve élnek a gyerekekért. Akik diákok százait inspirálják jellemükkel, és akiket diákok százai inspirálnak lendületükkel és fiatalságukkal. Akik ugyan nem a legújabb Audival térnek be az iskola parkolójába, de ez mindegy is nekik, mert nem az autó jelenti számukra a motivációt. Akiknek mindegy, hogy mit beszélnek a süllyedő oktatásról, hiszen hétről hétre látják a fejlődést a tanítványaikon, és tudják, ez részben nekik köszönhető. És nem használják az „én még egy jobbszebb generációhoz tartozok” szemellenzőt, hanem évről évre keresik, ezért meg is találják tanítványaikkal a közös hangot (mutálódnak, mint a vírus).

Szerintem nem feltétlenül kellene fentről várni a változást. Tökéletes kezdetnek számít az is, hogy nem nézzük le a tanárnak készülő ismerőseinket. Ha úgy gondoljuk, hogy X túl tehetséges a tanári pályához, akkor megfordítanám a dolgot: Ki az az elegendő mértékben tehetségtelen és buta, akinek tanítania kéne a (leendő) gyermekeinket? Na ugye.

Alkotó: https://dribbble.com/RyNguyen

Van abban valami nagyon elszomorító, hogy a legtöbben B-tervként gondolnak a tanításra, és hogy ezt társadalmilag elfogadhatóbbnak tartjuk, mint azt, hogy valakinek ez legyen az „igazi” terve. Ha pedig a tanár szakos egyetemista nem a tanári pályán köt ki, az sem feltétlenül jelenti azt, hogy rájött, hogy ő ennél többre képes. Lehet, hogy pont ellenkezőleg, nem érzi magát elégnek, mert tiszteli annyira a szakmát, hogy nem kezdi el, ha útközben arra jutott, ő ehhez kevés lenne, és nem szeretné önbizalomhiányával mérgezni a légkört az osztályteremben. De szerintem elég gyakran megesik, hogy az illető már a tanulmányai során annyi szánakozást tapasztal a környezetétől, hogy megelégeli a folytonos magyarázkodást, hogy de ő igazán és tényleg szeretné, és nem csak azért, mert nincs más ötlete.  

Nincs bűntudatom, amiért tanár szeretnék lenni! Szóval megkérek mindenkit a saját és sorstársaim nevében, hogy ne is akarjon bennünk bűntudatot ébreszteni, és ne várja kárörvendőn a megbánás pillanatát.

Ne legyen szégyellni való ezt bevallani. Amíg viszont az, addig csak azt kívánom, hogy nőjön a szakma tekintélye, hogy az egyetemek elkezdjék megválogatni rögtön a legelején, hogy egyáltalán alkalmas-e a hallgató a pedagógiai pályára. Kívánom, hogy az igenis alkalmas fiatalokat pedig ne érje lenézés és megvetés, és ne kényszerüljenek emiatt egy ugyan nem nekik való, de kevésbé szégyellni való szakma választására. Aki szerint pedig nem véletlenül nézzük le a tanárokat, örüljön neki, amikor valaki (szerinte) nem lenézni való tűzi ki a hivatást céljául…