Magyarul gondolkodni – Gondolatok a Trianon-centenáriumról

Meglepően egyszerűnek hathat olvasni ezt a két szót: magyarul gondolkodni. Hiszen azt tesszük minden nap mi, akik szüleink révén a magyar nyelvet sajátítottuk el és a magyar kulturális értékek ápolói vagyunk. Ha a Trianon-centenárium valamire is taníthat bennünket, akkor az az, hogy magyarul gondolkodni nem csupán nyelvünk vizualizációjáról szól, hanem ennél többről is szólhat – legalábbis egy olyan idealista ember számára, mint amilyen e sorok írója.

A legnagyobb evidenciák közé tartozik az, hogy a Trianon szó érzelmeket vált ki belőlünk, magyar emberekből kisebb-nagyobb mértékben. Azzal, hogy még több ezer olyan illetővel együtt magyarként nőttem fel Szlovákiában, Trianon az én életem részévé is vált közvetetten, ahogyan a Kárpát-medence különböző régióiban a kisebbségi magyar közösségek tagjai számára is. Közhelyszerű megállapítás, hogy kisebbségben élni „sokkal magyarabbá tesz”, viszont ilyenkor – szokás szerint – a nehéz sorsra asszociálunk egyből. Magyarabbá tesz, magyarul gondolkodni – és igen, vagyunk jó páran, akik már unják azt is, hogy a csapból is mindig a „magyar” szó folyik, miközben ez egy természetes dolog, hogy magyarul beszélünk. Én egyetértek azzal, hogy magyarabbá tesz a kisebbségi lét, viszont Trianon óta magyarnak lenni egyetemesen is teljesen mást jelent, amit azóta sem tudunk kézzelfoghatóvá tenni. 

A rendszerváltás nagy fellélegzésében és a 2000-es évek buzgalmában úgy látom, hogy Trianon a jelszavak egybites szennyébe került, amelyből vagy a kuruckodó, kesergő „vesszentrianon”, vagy a „csakazértisösszetartozunk”, vagy épp a nemtörődömség csapódott le. Viszont ezek mind pillanatnyiak. Egy nép hangfoszlányai: kiáltások vagy épp futó, nyugtató gondolatok. Ezek nem lehetnek egy nemzet hangjának pillérei, amelyek bár az emberi élethez hasonlóan múlandóak, mégis hosszútávúak. És úgy gondolom, hogy mi, magyarok elfelejtettünk tervezni. Trianon ténye szívünk minden bogarát felébreszti, s az utódállamok nemzeteinek szidása közben a kollektív elménk kikapcsol. Még nem ismerjük őket, de valójában még önmagunkat sem, hiszen hogyan is ismerhetnénk önmagunkat, mint közösség? Egyes „nemzeti” fogalmaink sincsenek tisztázva, mint például ahonnan én és egyben a második legnagyobb lélekszámmal bíró magyar kisebbség is származik: Felvidék. 

A békeszerződés aláírásának 100. évfordulója kapcsán, ha valamit is tanultam, akkor az az, hogy ideje hosszabb távon gondolkozni, nem a pillanat igézetében elveszni. A pillanat igézete a mi személyes életünk, érdekünk, perceink, éveink, tetteink, élményeink. Ezért a következő nemzedékeknek egy nemzet hangját kell már hallaniuk, hogy ne csak a sérelmek szálkáit szedjék ki önmagukból, hanem egy egyetemes üzenetet tudjanak befogadni, értelmezni és hasznosítani. Hogy Trianont a kollektív rendszertelenségben valahová eltehessük. Ehhez pedig sokkal többet kell tanulnunk önmagunkról, mint egy közös nyelvvel és kultúrával rendelkező közösségről, Brassótól Pozsonyig és Nagyszőlőstől Újvidékig. A „csakazértisösszetartozunk” nemzeti köntöse és az „egyatábor”-féle eszmei stratégia helyett a műveltség kell irányadó legyen. A pillanattal és a látvánnyal szemben a hosszú időtartamra és a tartalomra kell helyeződjön a hangsúly. Hogy miért? Mert a pillanat ösztönszerű: borgőzös estéken kiadott feszültségek és a képi világban való elmerülés. Ezért kell eljuttatni Esterházy János és Fábry Zoltán nevét Erdélybe, Kós Károly és Jakabffy Elemér nevét Felvidékre, Sáfáry László nevét Vajdaságba, Szenteleky Kornél nevét Kárpátaljára. És folytatni a kört úgy, hogy mindez csupán a jéghegy csúcsa. Szeretném elhinni, hogy magyar mivoltunkra való büszkeségünk több a párthűségnél, több egy skandált jelszó által kiváltott szívdobbanásnál, több egy vezéreszménél, több a szomszédokkal történő konfliktusoknál és több önnön pitiáner személyeskedéseinknél. 

Balról jobbra: Fábry Zoltán, Jakabffy Elemér, Sáfáry László, Szenteleky Kornél

A kisebbségi lét tényleg magyarabbá tesz, de nem a klasszikus „hát minket rettenetesen elnyomnak” sztori miatt. Inkább azért, mert feladatunk van. Feladatunk Európában, mert az önmagunkba zárkózás luxusa meg volt adva számunkra Trianon előtt, viszont ideje most már tanulni és igen, magyarul gondolkodni. Mivel soraimat az őszinte gondolat motiválja, így ki kell mondanom: sajnos mint közösség, még nem rendelkezünk azzal az alapkővel és kötőanyaggal, amire építhetünk és amin dolgozhatunk. Viszont ez nem azt jelenti, hogy nem teremthetjük meg. Meg kell ismernünk, és legfőképp meg kell értenünk a szlovákok, a ruszinok, az ukránok, a románok, a szerbek, a horvátok, a szlovének és az osztrákok ingerpontjait. És ez a felsorolás is épp elég tanulságos: mennyire színes is hazánk, Közép-Európa lágy öle. 

Ideje a legapróbb örökségre és lélekre odafigyelni: tanulni a tömbtől, tanulni a szórványtól, tanulni a faluban lévő egyetlen magyar családtól. Magyarul gondolkodni alázatos büszkeséget jelent: tudni, hogy hol a helyünk; nyitott szemmel járni a világban; gyűlölködés nélkül tanulni, amit tanulhatunk és tenni, amit tehetünk. Mindezt nem saját életünk időtartamában, vagyis egy pillanatban gondolva, hanem a következő generációk számára tartogatott üzenetet szem előtt tartva. Mi egy perc vagyunk, de ők alkotják az órát. A XXI. században a nemzeti hiúságnak és a pöffeszkedő, makacs kuruc büszkeségnek ne adjunk helyet! Thököly helyett Rákóczi álljon előttünk: bár izgalmas a spontaneitás és a pillanat igézete, de egy biztos alapokon álló terv adhat csak jövőt. Én pedig szeretnék hinni abban, hogy ezt jelenti magyarul gondolkodni…