A hamvaiból újjáéledő kötet

Szenes Piroska Az utolsó úr című regényének második kiadása a pozsonyi Phoenix Polgári Társulás gondozásában jelent meg 2014-ben. A kiadó céljai között kiemelkedő helyet foglal el a kortárs női irodalom terjesztése mellett olyan, szlovákiai magyar írónők által írt regények újrakiadása, melyek az évek során feledésbe merültek. Nem meglepő hát, ha témában is erősen idevágó, a nők helyzetét és életét, illetve a nőiességet boncolgató irodalmi remekek kerülnek repertoárjukba. Szenes Piroska műve pedig egyebek mellett központba helyezi és rendhagyó szituációban tárgyalja a nemi identitás spektrumának kérdéseit.

A felvidéki írónő műve nem kapott sok figyelmet az első kiadás (1927) idején. Az akkor Mikszáth-utánzatra degradált regény talán megelőzte saját korát, mai szemmel olvasva ugyanis – figyelembe véve, mikor íródott – meglepőnek hat a már-már merész, de mindenképp szokatlan és váratlan témák boncolgatása. A történet főszereplője, egy intelligens, komoly terveket dédelgető diák az egyetemről hazatérve sétára indul a falu melletti erdőbe, ahol hosszas bolyongás után egy kastélyban köt ki. A kastély úrként emlegetett tulajdonosa nem hajlandó megválni új vendégétől, és a kényszerű látogatást csak még bizarrabbá teszi az impozáns épület többi hátborzongató lakója.

A regény karakterei gyakorolják a legmélyebb hatást az olvasóra annak ellenére, hogy legtöbbjük még nevet sem kap. A narrátor leginkább foglalkozásuk szerint nevezi meg őket, mintha funkciójukkal azonosítaná a személyeket. Ennek ellenére a szereplők mindenképp emlékezetesek. A már említett diák, aki a történet központi karaktere, egy büszke, határozott véleményét előszeretettel hangoztató, fényes célokkal és tervekkel rendelkező fiatal fiú. A falu bírójának keresztfia, ígéretes jövővel megáldott joghallgató. Múltjáról és jelleméről minden lényegeset megtudunk az első, tartalmilag a többitől erősen elkülönülő fejezetben.

Az urat középpontba helyező cím után kapunk egy férfi főszereplőt. Szó sincs a műben feminista narratíváról, nem ismerjük meg a női szereplők szemszögét. A történetet külső narrátor beszéli el, de testközelből csak a fiú érzéseit és gondolatait fedezhetjük fel. Mégsem az ő identitása a mű témája. Bár a főszerepet a diák kapta, a regény legemlékezetesebb és leginkább meghatározó figurája az úr. A kastély tulajdonosa, akit úrként ismerünk meg, aki úrként viselkedik és aki társadalmi státusza szerint férfi, biológiailag – mint azt a diák aztán többször is megállapítja – viszont egyértelműen nő.

„– Uram… – szólt végtelen zavarában, azután megakadt. Mert ez az úr letagadhatatlanul asszony volt.”

Az ő identitása a regény egyik legjelentősebb eleme: a biológiai és társadalmi nem közti éles ellentét, az összetett karakter megdöbbentő viselkedése és betegesen rögzült céljai mindvégig fenntartják a kötet hátborzongató hangulatát és feszültségét.

„– Ez az élet lényege! – hallotta az úrnő élesen csengő, tiszta hangját. – Ellentétes erők törnek szerelmesen egymásra, és a leghatalmasabb magába öleli a gyöngébbeket. Fölszívja, fölfalja, magába emészti, ámde a gyönge is megbosszulja magát. Belopakodik az erős vérébe és lassan átalakítja; így eszi vissza a másikat, amíg végül már látni sem lehet, hol voltak különbözők egymástól. Mert az élet lényege az egymástól dúló átalakulás.”

Az úrnak köszönhetően a lapokról nem hiányzik a fantasztikum sem. Repedezett egyéniségében a boszorkányság és varázserő, a szépséggel társuló kegyetlenség is helyet kap. Nem fél szexualitásával hatalmat gyakorolni mások felett, és a diák is csakhamar áldozatául esik. Kettejük dinamikája lebilincselő. A diák felváltva érez csodálattal ötvöződő elemi vágyat és undort, gyűlöletet iránta. Ahogy azt sem tudja, hogy nőként vagy a kastély uraként tekintsen-e rá, úgy abban sem biztos, mennyire engedhet a csábításnak. Az úr viszont tulajdonaként tekint rá, fölé is kiterjeszti kegyetlen hatalmát, mint ahogy minden és mindenki fölé, aki a közelébe kerül. Az ambivalens érzések és a bizonytalanság folyamatos feszültséget szülnek, amit a külső narráció, az olvasó előtt gyakran ismeretlen gondolatok s az ezekből származó igencsak meglepő cselekedetek csak felerősítenek.

Érdemes még kiemelni azt a karaktert, aki – a többiekkel ellentétben – abban a megtiszteltetésben részesült, hogy nevet kapott. Kasimir lovag, a demens gróf a kastély egyik legkülönösebb lakója. Az úr bűvkörében tengődik, feltétlen imádattal hódol előtte, a valóságtól teljesen elrugaszkodva, elszigetelten éli mindennapjait. A diákban erős undort vált ki minden egyes találkozás alkalmával.

„Mintha valami mocskos vég, dísztelen halál nyitotta volna ölét feléje, a fiún úgy végigfutott a dermesztő undor és félelem.”

Talán a leginkább rendellenes és természetellenes identitási gondokkal küzdő karakter a baba. Teljes kiszolgáltatottságban és izolációban él, mindannyian babaként kezelik, és ennek eredményeképp – hátborzongató módon – ő is annak tartja magát. A diák az egyetlen a kastélyban, aki emberként viszonyul hozzá, akként kezeli, ami: egy lány.

„Akkor valaki keményen lecsapta a szobába vezető ajtó kilincsét és a baba a szék karján lógva elnyúlt. Karja, lába leesett, feje puhán félrebillent, szeme elüvegesedett és úgy maradt.”

A kötet hangulata nyomasztó és homályos, helyenként szánalmat keltő, gyakran megdöbbentő. Mindvégig feszültség uralja a sorokat, érdemi eleme a múlt – leginkább az úr karakterének múltja kerül központi helyzetbe, ám ez is homályos módon. A sokat emlegetett homály pozitív vonásként szerepel a regényben, bár az úr múltja talán tartogatott még kiaknázatlan lehetőségeket. Mivel a karakterek többsége az őrület határán táncol, minden interakció kiszámíthatatlan, és a felszínre törő információk nemcsak hihetetlenek, de gyanúsan megbízhatatlanok. Ez a sötét, bizarr hangulat éles ellentétben áll a szöveg szépségével. Már az első oldalakon feltűnik a leírások idilli hangneme, a hosszú, kifejező mondatok nyugtató folyása, melyekhez szívesen térünk vissza esztétikumuk miatt. Váratlan adalékként bukkannak fel helyenként mitológiai utalások – említésre kerül például Medúza és Perszephoné, a görög mitológia neves nőalakjai.

Szenes Piroska regénye jó példa arra, hogy érdemes azok között a művek között is szemezgetni, melyek esetleg nem kerültek a kritikusok által magasztalt, később akár kanonizált alkotások közé. Emlékezetes darabokra akadhatunk.