Virginia, gondolok rád!

Szóval az történt, hogy este ültem az ágyamon, merengtem elfele Matt Berninger Holes-feldolgozását hallgatva, és a semmiből mellbe vágott a felismerés, hogy a fél életemmel együtt a nemrég könyvtárazott Virginia Woolfom is Prágában ragadt/maradt. Itthonról vittem fel (normál esetben Prága lenne az itthon, és az itthon az otthon, de ez most minden, csak nem normál eset) mint következő potencionális olvasmányt, aztán mikor utoljára vonatra ültem hazafelé egy kis optikai malőr következtében, nem hoztam magammal, mert egy Murakaminak akartam a végére érni, meg hát amúgy is, minek, vasárnap megyek vissza, nem? Hát, végül nem mentem, ha tapasztalt szerencsejátékos lennék, se merném megtippelni, mikor fogok, vagy mikor szabad, addig pedig a Flush a maga kis aranyos, tenyérbe ülő kötésében ülhet a koliszoba polcán és várhat. Kényszerkarantén, ha úgy tetszik.

Ha most ezt olvasva felhördültél, felkötötted az atommagszűrős maszkod, és elindultál meglincselni, hogy mit képzelek magamról, mit írogatok neked itt most ilyenekről, fordulj vissza, kérlek. Pánikra sincs semmi ok, nem maradtam olvasnivaló nélkül, sőt. Igen, azt is tudom, hogy elektronikusan bármikor hozzáférhető műről van szó. Nem ez a lényeg. Nem Virginia a lényeg.

Igazából azt próbálom mondani, hogy csupán az élet egy ritka jól izolált, de nem ritka pillanata ez. Pici változás a tervben, nemhogy nagyban, de még egyéni szinten is jelentéktelennek tűnő történés, amelyet a hétköznapi hajtásban nem is vennénk észre. Aztán jön valami váratlan, ami megrendíti a biztos holnap illúziójába vetett hitünk, és a bizonytalanság ordas közelségétől kiül a tarkónkra a hideg veríték. Azt hiszem, ugyanez az érzés teteti az emberrel a bevásárlókocsiba a negyedik karton lisztet is, ha kell, ha nem. 

A fájdalmas igazság viszont az, hogy az ehhez hasonló apróságok így is hagynak valamiféle nyomot, amit aztán egyszer csak felfedezünk, de már sem azonosítani, sem visszakövetni nem tudjuk. Meglepetten hátranézünk a valakire, aki egyszer, de nem olyan régen, még mi voltunk, dobozokat keresünk elő, és régi cuccokat exhumálunk, s kétségbeesésünkben bőgünk az egykori élet újra már összeilleszthetetlen darabjai fölött, mert ami egybefogná az egészet, a részeink, amikről nem is gondoltuk volna, hogy elveszíthetőek, annyira kicsik és maguktól értetődőek voltak, egyszerűen nincsenek többé. Abban a percben nem számít, hogy a felpiszkált álmok, célok, vágyak közül már egyikkel sem tudunk igazán azonosulni, csak a felismerés van, hogy ezek léteztek, és mi elengedtük őket. Hát így elárultuk magunkat? Hogy történt ez? És egyáltalán, mégis mikor?!

Talán idővel az ember elkezdi inkább üdvözölni, mint gyászolni a változást. Visszanézve nem siratni, aki lehetett volna, hanem ünnepelni, aki lett. Veszélyes kétélű fegyver a nosztalgia, különösen most, hogy legtöbbünk huzamosabb időre elszigetelődik a külvilágtól, és nagyobb mértékben ki lehetünk téve neki. Banálisnak tűnhet erről morfondírozni, egyenesen irrelevánsnak a közérdek szempontjából. Viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy minden közösség építőegysége az egyén. A fennálló helyzet nem csupán társadalmi szinten érint bennünket, hanem személyesen is, így vagy úgy. Gyakorlatilag precedens nélküli szituációval állunk szemben, szóval igenis ér félni vagy nem találni a helyed. Egészséges határt húzni a prioritások köré nem azt jelenti, hogy minden problémát el kell bagatellizálni, ami nem lélegeztetőgéppel orvosolandó. Fontos, hogy az egy háztartásra eső kézfertőtlenítő-mennyiségen kívül arról is szó essen néha, ki hogy tartja magát mentálisan, lelkileg. 

Tudatosan vagy véletlenül, de mindannyian hátrahagyunk ilyenkor valamit, holott szeretnénk közel tudni. Nem marad más, mint remélni, hogy ki-ki hamarosan viszontláthatja a saját Woolf-kötetét. Addig is figyeljünk magunkra, figyeljünk egymásra!