202004.04
0

Tükröm, tükröm (1. rész)

A tükörben ott állt anyukám. Ugyanolyan volt, mint a régi fényképeken. Kék szeme, széles mosolya és hullámos barna haja volt. Még az sem volt gyanús, hogy ugyanaz a ruha volt rajta, mint az éjjeliszekrényemen lévő fotón.

– Ébresztő! – hasított keresztül a hang a hajnali derengésen. A kispárnát az ablak mellett álló hatalmas vintage tükörhöz vágtam, átfordultam a másik oldalamra, és a fejem búbjáig magamra rántottam a takarót.
– Éb-resz-tő!
– Attól, hogy te nem alszol, mást még hagyhatnál… – mormogtam a takaró rejtekéből.
– El fogsz késni az órámról.
– Már az én órám, hugi.
– Megegyeztünk!
– Kinek van hangulata a közgazdaság alapjaihoz, ne fárassz már…- dünnyögtem a takaró alól.
– Miattad vagyok itt, ezt ne feledd!
– Ne kezdd már megint a hisztit, megígértem.
– A következő teliholdig gyorsan elszalad az idő. Mit tervezel?
– Tudod jól, hogy nem biztos, hogy addigra menni fog, ne ringasd magad illúziókba.
– És akkor velem mi lesz? – sopánkodott hugicám.
– Megmondtam, hogy tovább élem az életed, legjobb tudásom szerint, de azért nem várhatod el, hogy majd vizsgázgatok és magolok helyetted. Ne felejtsd el, hogy még érettségim sincs, úgyhogy ne várj tőlem csodákat!
– Ezt meg hogy érted?
– Higgadj már le, mondtam, hogy mindent rendbe fogok hozni. Mivel azt se tudom, miért történt ez az egész, nem vagyok rá képes, hogy egyik napról a másikra feltaláljam a spanyolviaszt. – Vitánk közepette próbáltam magamból embert faragni.
– Azt a felsőt sose venném fel azzal a szoknyával, túl kihívó az egyetemre. Keress valami visszafogottabbat, szürkét, barnát vagy legalább valami sötétet! Azt a rúzst meg felejtsd el úgy, ahogy van! Senki sem fogja elhinni, hogy te én vagyok. Sose néznék ki úgy, mint egy …
– Egy ribanc?! Ne aggódj, hugi, a pasik dögleni fognak utánam, vagyis utánad. – Még mielőtt újabb hisztirohamot kaphatott volna édes tükörképem, kimenekültem az ajtón. Az egész ügy teljesen kicsúszott az irányításom alól, mihamarabb beszélnem kell velük, bármi áron.
*****
Idegesen kavargattam a kávémat, a kiskanál ritmusosan koppant minden megtett kör végén, mint egy óramutató, jelezve az idő múlását. Már egy órája vártam Aurórára. Utálom ezeket a „csodálatos” fedőneveket! Rendbe kell hoznom a dolgokat, mert egy naiv idióta voltam.
Egy fekete ruhás nő lépett be a kávézóba hatalmas napszemüvegben, kendővel a fején és felállított gallérral, mint valami elbaszott kém az ötvenes évekből. Idegesen körbenézett, majd gyors mozdulatokkal leült velem szembe. Annyira közel hajolt hozzám, amennyire az asztal engedte, majd alig hallhatóan megszólalt.
– Mit akarsz? Nem szabad találkoznunk!
– Nem erről volt szó!
– Ssss, halkabban!
– Nem ezt ígértétek! Vissza akarom őt kapni! Most rögtön!
– Ne viccelj! Te komolyan elhitted ezt a szarságot? Azt hitted, majd visszakapod az anyukádat, és minden happy enddel ér véget? Azt kívántad, hogy rendbe jöjjön az életed, olyanra vágytál, mint amilyen a drága húgodnak is van, hát tessék, megkaptad, az övé lett a tiéd. Élvezd ki! És ne baszd el újra…
Hirtelen felugrott, és futólépésben indult el a kijárat felé, még a pincérnőt is majdnem fellökte. Már szinte az ajtóhoz ért, amikor elkaptam a kezét, és megállásra kényszerítettem. Mindenki minket bámult.
– Mondd meg, hogyan tudom visszacsinálni ezt az egészet! – Magával rángatott az utcára.
– Nincs rá mód. Ő hatalmasabb bármelyikünknél. A helyedben vigyáznék a számra, és meghúznám magam, esetleg külföldre mennék, nehogy te is a testvéred sorsára juss.
Hátat fordított, és egy pillanat alatt eltűnt a tömegben, én pedig bambán álltam az utca közepén, és azon morfondíroztam, hogy mennyire zseniális érzékem van a dolgok tönkretételéhez.
*****
Egész éjjel néztem, ahogyan édesdeden alszik, az én ágyamban, az én pizsamámban, az én életemben. Annyira naiv voltam!
A szobában vagy ezer gyertya égett, fekete csuklyás nők álltak a falak mellett, lehettek vagy húszan. Senki nem nézett a szemembe. Ők már akkor tudták, hogy itt fogom végezni, mégsem tettek semmit. A tükörben ott állt anyukám. Ugyanolyan volt, mint a régi fényképeken. Kék szeme, széles mosolya és hullámos barna haja volt. Még az sem volt gyanús, hogy ugyanaz a ruha volt rajta, mint az éjjeliszekrényemen lévő fotón. Csak az érdekelt, hogy igaz, amit Lib mondott, és anyu még velünk volt, és nem halt meg az autóbalesetben. Nem emlékszem a szavakra, amiket kántáltak, sem a ceremónia részleteire, mintha anyám szelleme megbabonázott volna, képtelen voltam levenni a szemem róla. Anyám felém nyúlt, és én meg akartam érinteni, érezni újra (a) bőre melegét, hallani (a) nevetését, és azt az altatódalt, amit mindig énekelt. A kezem keresztülsiklott a tükrön, majd egy rántást éreztem. A következő pillanatban már sötétség vett körül, és csak egy ablakon keresztül láttam a szobát és az embereket.
Mind meghajoltak előtte, de ő már nem az anyukám volt. Földig érő fekete ruhát viselt, hasonlót, mint amilyen a reneszánszvásárokon látni, fekete egyenes haja a derekáig ért, és a szeme olyan ébenfekete volt, mintha képes lenne bárkit elnyelni. Mindenben anyám ellentéte volt. Egy szó nélkül kisétált az ajtón. Csak ekkor vettem észre, hogy Lib a földön hevert, az orra erősen vérzett. Minden erőmmel verni kezdtem az üvegfalat, üvöltöttem, zokogtam. A csuklyások elfújták a gyertyákat, az egyik egy hatalmas fekete lepellel elém lépett, majd annyit suttogott, hogy sajnálja, és minden eltűnt, csak a sötétség maradt.
Napoknak tűnt, mire Lib levette a fekete vásznat a tükörről, azt hittem, megbolondultam, vagy a pokolba kerültem. Húgom arcára száradt a saját vére. Egy szót sem szólt, csak ült a földön, és sírt.
Már egy hét eltelt. Furcsa érzés őt nézni. Négy éve annak, hogy megszökött a nevelőszüleinktől. Fogalmam sincs, hol volt, vagy hogy mit csinált ez idő alatt, még a rendőrség se akadt a nyomára. Se egy hívás, se egy üzenet, annak a napnak a reggeléig, és akkor is csak annyit írt: „Anya még él!”.

Untitled

Szólj hozzá!

Your email address will not be published. Required fields are marked *