Keleti paraziták, avagy az évtized nemzetközi filmje

Sokan talán fel sem fogják, hogy a dél-koreai Élősködők filmtörténelmet írt, amikor első nemzetközi filmként nyerte el az Oscar-gála fődíját. Ez egy olyan „vita” végére tesz remélhetőleg pontot, ami évtizedek óta forr Hollywood magasabb köreiben. Mert ez itt a tényleges kérdés. Miért teszünk gyakran úgy, mintha Hollywood a minőségi filmgyártás egyetlen gócpontja lenne? Azért, mert nagyon hosszú ideig ez így is volt. Bármekkora divat (főleg a magyarok között) lekezelően használni a „hollywoodi” jelzőt, tény, hogy az Álomgyár még a középszerűbb filmjeiből is nagyobb élményt tud kovácsolni, mint a külföldi remekművek többsége. Ez nagyrészt arra vezethető vissza, hogy elit körökben még mindig van egyfajta megvetés a film szórakoztatóipari jellege felé, pedig éppen ez teszi annyira egyedivé a műfajt. A videójátékokhoz hasonlóan a filmek is akkor működnek a legjobban, amikor egyszerre adnak lehetőséget művelődésre és szórakozásra.

A nemzetközi filmek többsége nincs híján tehetségnek, viszont híján van valami másnak, amit úgy hívunk: filmvarázs. Az olyan pillanatokat hívjuk így, amikor a filmkészítés minden eleme tökéletes egésszé gyúródik, ami egyszerűen megérinti az embert, mert összehasonlíthatatlan azzal, amit a valóságtól kaphatunk. Laikusként ezt leginkább ikonikus jeleneteken keresztül vizsgálhatjuk. A Forrest Gump pados nyitójelenete, a dialógus A keresztapa félhomályba burkolt irodájában, Gandalf „halála” a Gyűrűk Urában stb. Olyan jelenetek, amik gyökerénél ragadják meg a film, mint művészeti ág sajátosságait. Az idegen nyelvű alkotások legnagyobb hátránya, hogy sokáig képtelenek voltak reprodukálni ezt az érzést. Költségvetés híján gyakran nem is annyira filmnek, mint inkább kamerára vett színházi darabnak érződtek, és ugyan voltak kivételek (A hét szamuráj, Cinema Paradiso, Amélie, A mások élete stb.), 2006-ig mégsem tűnt úgy, hogy a külsősök komoly szakmai konkurenciát jelentenének Hollywoodra nézve. Mindez megváltozott Guillermo del Toro A faun labirintusa című szürreális drámájával, ami nemcsak design és technikai szempontból tartott lépést a nagyokkal, de történetmesélésben, stílusban és moziélményben is túlszárnyalta azok többségét. Az Akadémia mégis csak akkor díjazta del Toro tehetségét, amikor azt angol nyelven prezentálta (A víz érintése), idén viszont egyértelművé vált, hogy a külföldi filmkészítők nemcsak tisztelik Hollywood legendáit, de lassan be is érik őket.

Bong Joon-ho társadalmi thrillere, az Élősködők ősszel futótűzként söpört végig a világon, a kritikai és bevételi sikereket pedig 4 Oscar-díj koronázta meg. Hogy miért annyira fontos és biztató ez a nyereség, annak megértéséhez fontos volt összefoglalni a hollywoodi és külföldi filmek szembenállásának okait. De most már aztán lássuk, mit alkotott Dél-Korea!

A cselekmény a Kim és a Park család kapcsolatára, majd a későbbiekben konfliktusára épül. Kimék egy szegény, ám rendkívül gátlástalan és leleményes família, akik egy panelház alagsorában élnek, és még a wi-fit is csak a WC-n ülve tudják befogni. Egy szerencsés véletlen során azonban tinédzser fiuknak sikerül angoltanárként a kőgazdag Park család bizalmába férkőzni. Kihasználva a Park családfő folytonos távollétét, valamint felesége végtelen naivitását, Kimék alattomosan kirúgatják a személyzet minden tagját, hogy magukat idegeneknek kiadva átvehessék a helyüket. A terv azonban váratlan fordulatot vesz, amikor fény derül a Park-rezidencia egyik sötét titkára, Kimék pedig egy feszült élet-halál harc kellős közepén találják magukat.

Ez a film egyszerűen fantasztikus. Minden jelenete mesterien megkomponált, korábban sosem (vagy csak a legnagyobb klasszikusoknál) látott, de ami a legfontosabb, az első pillanattól az utolsóig le tudja kötni és meg tudja lepni az embert. A minőségbeli felhőkarcolást elősegítő tényezők két legfontosabbikát fogom a továbbiakban kiemelni, a lehető legkevesebb spoiler mellett, viszont lehetetlen bemutatni ezt a filmet anélkül, hogy kissé mélyebbre ásnánk. Aki teljesen vakon szeretne fejest ugrani az élménybe, az előbb tegye meg, majd térjen vissza.

Nem véletlenül nyert Oscart ez a forgatókönyv. Bong Joon-ho története nemcsak fordulatos, de intelligens is, a zsenialitása mégis azokban a részletekben rejlik, melyek odahaza maguktól értetődőek. A nyugati kultúrában nem ennyire drasztikus a különbség alsó és felsőosztály között, így kezdetben talán idegennek is érezzük majd a főszereplők helyzetét és motivációit. A Kim család otthona leginkább az évek óta kitakarítatlan padlásainkat idézi, ellenben a Park-rezidencia még a hivatali irodáinkat is szégyenben hagyja. Ez a kettősség a koreai nézők számára nem túl drasztikus, hiszen egy mindennapos társadalmi problémát jelenít meg, külföldiek számára viszont borzasztóan egyedi, szinte groteszk alaphangulatot eredményez, amit csak tetéznek az apró kulturális különbségek. Az uzsorások elől való bujkálás, a nyilvános szexualitás megítélése mind olyan elemek, melyekre a történet döntő fordulatai támaszkodnak, a nyugati nézőket pedig teljesen váratlanul érik majd. Persze ezekből a különbségekből adódik, hogy a családon belüli kapcsolatok és bizonyos karakterek viselkedése időnként kizökkenthet minket, de nagyon könnyű ráérezni a film ritmusára, Bong Joon-ho ugyanis rendkívül kimérten adagolja az információt.

A film első fele gyakorlatilag egy fekete komédia, ami leginkább a Mission Impossible és az Ocean's filmek játékosságát idézi. Végignézhetjük, ahogy a Kim család fokozatosan beépül a Parkok személyzetébe, ezek a jelenetek pedig bámulatosan vannak vágva. Ugrálunk az idősíkok között, egyszerre látjuk a terv születését, annak gyakorlását és kivitelezését, és Kimék már ekkor is gusztustalan magatartásán itt még inkább nevetünk, hiszen a frappáns dialógusok és a kreatív helyzetek abszolút derűsnek hatnak. Amikor pedig a hadművelet véget ér, Parkék kirándulni mennek, magára hagyva a cselédként pózoló Kim asszonyt, aki még aznap este családi partit tart a gazdagok otthonában. Rövidesen azonban váratlanul megszólal a csengő. A korábbi cseléd tért vissza, és kétségbeesetten könyörög, hogy engedjék be. Némi vonakodás után Kim asszony meg is teszi, a cseléd útja pedig egyenesen az alagsorba vezet, ahol a szekrényt eltolva felfed egy titkos alagutat. Amit pedig odalent találnak, az mindent megváltoztat...

A forgatókönyv a továbbiakban sem romlik, viszont innentől kezdve Bong Joon-ho rendezőként is kimutatja a foga fehérjét. Idáig a néző jól szórakozott, nevetett, esetleg már el is gondolkodott a történet társadalmi vonatkozásain, a titkos alagút megjelenésekor azonban olyan drasztikus műfajváltás történik, amilyet én még soha nem láttam. Fekete komédiából egy pillanat alatt a horror és a thriller vizeire evezünk, hogy aztán az élmény a lehető legkeményebb drámába torkolljon, mindezt pedig ugyanazzal az alaphangulattal, amin odáig csak nevettünk. A tétek az egekbe szöknek, amikor Kimék élete is veszélybe kerül, ha pedig ez nem lenne elég, az időjárás miatt a Park család is idejekorán hazatér. Ez azért gáz, mert fogalmuk sincs róla, hogy személyzetük valójában egy család, ráadásul a házban is csak Kim asszonynak kellene tartózkodnia. Ami ezt követi, az a múlt év legjobb fél órája. Ide-oda ugrálnuk, ezúttal nem időben, hanem térben, miközben a főszereplők próbálják eltüntetni a korábbi parti nyomait, lezárni az alagutat, mindezt Parkék elől bujkálva. A film remekül használja a csendet és a látványt is, hogy a lehető legfeszültebb atmoszférát teremtse, helyenként pedig a néző tényleg legszívesebben a képernyőre ordítana izgalmában. Talán Alfred Hitchcock óta nem volt példa ennyire vérfagyasztó feszültségre, ezt a mondatot pedig olvassátok el még párszor, amíg le nem esik, hogy ez MEKKORA dícséret!

A film innentől kezdve teljes letargiába fullad. A helyzet elmérgesedésével fokozatosan előtérbe kerül az alsó társadalmi osztályok kiszolgáltatottsága, elfojtott haragja, ahogy a főszereplők folyamatosan a méltóságukat kell, hogy semmibe vegyék a túlélésért. Mindezt pedig bámulatosan adja vissza ugyanaz a szereplőgárda, akik az első óra rekeszizomfitnesszét biztosították. Önálló színészi alakítások ugyan nem magaslanak ki, de casting szempontjából egyértelműen az Élősködők 2019 fénypontja. Mind Kimék, mind Parkék valós családoknak érződnek, és a korábban is említett kulturális különbségek miatt a nyugatiak egyszerre tudnak majd azonosulni mindkét fél lelki világával, ami rengeteget elárul az emberi érzelmek komplexitásáról. Ekkorra már bele is törődtünk a műfajváltásba, így annál váratlanabbul fog érni, amikor a finálé szinte teljesen átmegy Tarantinóba. A tulajdonképpeni lezárás a maga letisztultságával és klasszikus, keleties érzelmi túlfűtöttségével remek alkalom lesz a nehezen emészthető végső fordulatok lelki elbírálására. Az élményt megkoronázó záró kép pedig gyönyörűen sejtelmes és pontosan annyira kreatív, mint a megelőző 120 perc. Abszolút mozivarázs.

Az Élősködők egy hatalmas élmény, ami szinte tökéletesen ötvözi a nemzetközi filmek kulturális beágyazottságából adódó egyediségét Hollywood szakmai profizmusával. A játékosság, a feszültség és a dráma tökéletesen váltakoznak, segítségükkel a film végig pórázon tartja a nézőt, akár a humorral, akár a sokkhatással. A mondanivaló kissé absztrakt, és a dél-koreai motívumoknak azért utána kell majd nézni, hogy teljesen értelmezhető legyen, de végérvényesen baromi ötletes fejtegetés a büszkeségről és annak meghatározó erejéről a mindennapi társadalmi beilleszkedés során. Az Élősködők egyúttal ékes bizonyítéka annak, hogy a filmeknek még mindig hatalmas az erejük. Az internet és a globális mozikultúra által inspirálhatjuk, motiválhatjuk egymást, az álmok pedig tényleg minden országban csak egy karnyújtásnyira vannak. Hatalmas köszönet Bong Joon-honak, hogy kinyújtotta a kezét, és hozzá hasonlóan én is Martin Scorsese ikonikus mondatával zárom a mondandómat, mert tökéletesen összefoglalja azt, amiről Hollywoodnak szólnia kellene, és amiről az idei Oscar-gála alapján még mindig szól is, ha ugyan néha nem is tűnik úgy. „Ami a legszemélyesebb, az a legkreatívabb.”