„Ugyan mi az ördög bántja ezt a két embert?” John Steinbeck: Egerek és emberek kritika
Az Egerek és emberek utolsó oldalai valóban megrázó élményt nyújtanak az olvasónak, de talán épp ezért hagy ennyire mély nyomot bennünk az egyébként alig százoldalas mű.
Nehéz meghatározni, mi alapján lehet egy-egy műalkotást az értékesek közé sorolni, míg másokat az értéktelenné kárhoztatni. John Steinbeck Egerek és emberek című kisregénye minden bizonnyal megfelel a szakértők által felállított elvárások legtöbbjének. Mégis azt mondhatjuk, ez a könyv elsősorban az olvasónak érték. Az olvasónak, aki épp az utolsó oldalra ér, és akinek a fejébe befészkeli magát a gondolat, hogy ez majd nem a sok langyos és semmitmondó történet közt sorvad el az emlékezetében. John Steinbeck 1962-ben részesült Nobel-díjban „(...)realisztikus és nagy képzelőerejű írásaiért, melyek szimpatizáló humorral és éles társadalmi meglátással párosulnak.” Az Egerek és embereket olvasva könnyű megérteni, mivel érdemelte ki az elismerést.
Forrás: cultura.hu
Érdemes foglalkozni a ténnyel, hogy egy mű, amely a múltban ennyi megpróbáltatást kiállt, ma sok helyen iskolai tananyag és népszerűségnek örvend. Bár a könyvlapok manapság többet elbírnak, mint évtizedekkel ezelőtt, a rasszizmus és a nők meggyalázása például továbbra is elítélendő jelenség. Talán mára felismertük, hogy attól, hogy valami kellemetlen, felháborító vagy fájdalmas, sajnos ugyanúgy létezik. Ha pedig létezik, beszélnünk kell róla. Steinbeck a jelek szerint ebben saját kora előtt járt. Arról írt, amit látott és megélt. Kedvelt témája volt a nagy gazdasági válság korszaka, amellyel az Egerek és emberek című kisregényében is foglalkozik. Az 1929-ben kicsúcsosodó gazdasági összeomlás kiterjedt a bankokra, az iparra és a mezőgazdaságra is. A munkanélküliség rohamosan növekedett, gyárak zártak be, a munkások pedig az utcára kerültek. Steinbeck az ekkor eluralkodó káoszt és az embereket elöntő reménytelenséget nyers hitelességgel fogja meg, és tárja az olvasó elé. A mű ellen tiltakozók jól látták: Steinbeck nem finomít, mindent kíméletlen valószerűséggel vet papírra.
Forrás:https://www.theparisreview.org/interviews/3810/john-steinbeck-the-art-of-fiction-no-45-john-steinbeck?fbclid=IwAR0F3BjphaacwUqXLxZUrjFowfJJXLbbY6Va0WXh4UVw8NfXQJHrAisdgoE
A válság okozta és a karakterek által érzett esélytelenségbe az író belecsempészte a keserédes reményt, méghozzá az amerikai álom képében. A cselekmény vonalán végigkövethető az álmodozás, a függetlenségért való küzdelem, és ennek drasztikus hanyatlása. „Velünk bizony másképpen áll a dolog. Nekünk van jövőnk. Van, akivel beszéljünk, aki törődik velünk.”
George és Lennie tervei, miszerint lesz otthonuk, földjük és állataik, porszemekké morzsolódnak a mű végére, az álmokból épített kis házuk romba dől – ez a regény egyik legszívszorítóbb tragikuma. „Azt hiszem – mondta halkan George –, én első pillanattól fogva tudtam. Azt hiszem, tudtam, hogy nem lesz meg az soha. Annyiszor akarta hallani, hogy a végén azt hittem, talán mégis sikerül.” George és Lennie két lényeges dologban különböznek a többi vándormunkástól. A magány helyett egymást, kettejük irigylésre méltó barátságát választották, és ez adott nekik erőt ahhoz, hogy a többiekkel ellentétben merjék dédelgetni álmaikat. A munkások céltalan tengődése végigkíséri a cselekményt. Ez a reménytelenség, a túlélés és a belőle fakadó önzés az emberi kapcsolatok kiüresedését eredményezte. Az emberi életben is hasznot kerestek, és az elidegenedés a tetőfokára hágott. Tökéletes példa erre a könyv egyik legmegrázóbb jelenete, melyben az egyik munkás öreg kutyáját a férfi gyenge tiltakozása ellenére lelövik. „Semmi hasznát nem veszed, Candy. Maga se veszi már hasznát az életének. Mért nem lövöd agyon, Candy?” Az először sokak számára talán lényegtelennek tűnő pillanat a regény előrehaladtával új értelmet nyer: így jár majd az ember, ha megöregszik, és nem veszik több hasznát. „Láttátok, mit csináltak ma este a kutyámmal? Azt mondták, nem ér az élete semmit, még neki magának se. Ha engem kidobnak innét, szeretném, ha agyonlőne valaki.”
A külvilágtól és az egymástól elidegenült alakokat Steinbeck erős háttértörténettel ruházta fel, így a mellékszereplők is emlékezetesek és valósak. Talán a válság idején csakugyan Amerika kietlen táját rótták és poros földjét taposták. George egy gyors észjárású, szorgalmas férfi, aki pártfogásába veszi Lennie-t, a nagydarab, nehézfejű, lomha barátját. Kettejük szokatlan kapcsolata, valamint a tény, hogy együtt vándorolnak és dolgoznak, nagy megdöbbenést és gyanakvást kelt a tanyán. „Sose láttam, hogy valaki törődött volna a másikkal. Furcsának találom, hogy olyan bolond, mint ez, s olyan okos kis ember, mint te, együtt vándorol.”
Forrás: prt.hu
A kisregény egyik legvitatottabb alakja a farmtulajdonos menye, akit az első pillanattól külső vélemények alapján ítél meg mind George, mind az olvasó. Ő „Curley felesége”, aki túl sok sminket visel, túl kihívóan öltözködik, túl kacér a munkásokkal. A figyelemre és emberi kapcsolatra szomjazó asszony épp Lennie előtt fedi fel múltját és bánatát. Ekkor látunk először emberi mélységet a szép arc mögött. „Egyik sem törődik azzal, hogy milyen az én életem. Hidd el, valamikor nem így éltem én. Lehetett volna belőlem valami. – Sötéten tette hozzá: – Talán lesz is még.” Curley feleségén át Steinbeck hűen ábrázolta a nők korabeli társadalmi helyzetét. Az asszony jellemét – mivel ráadásul az egyetlen női szereplő a történetben – sokan felháborítónak, nőkhöz méltatlannak találták, és ez is nyomós indokként szolgált a könyv betiltásáért folytatott harcban. Egy másik gyakran lobogtatott érv a néger szó többszöri használata volt, amit Crooks, a megkeseredett munkás esetében emlegethettek fel. „Ha én mondok valamit, hát azt csak egy néger mondta.” Az örökké cinikus, goromba férfi identitásának fontos része a bőrszíne, ezzel Steinbeck csak egy újabb réteget vitt a kisregénybe.
A könyv depresszív, megrázó befejezését kifogásolóknak a tényekben igazuk van. Az Egerek és emberek utolsó oldalai valóban megrázó élményt nyújtanak az olvasónak, de talán épp ezért hagy ennyire mély nyomot bennünk az egyébként alig százoldalas mű. A kifogásolt tartalom csak hozzáad az alkotás értékéhez, a valóság keserű ízét érezzük a szánkban olvasás alatt és után, ezt pedig többek közt az őszinte, cenzúrázatlan írásmódnak köszönhetjük. Vétek lett volna megfosztani az embereket egy ekkora hatással bíró alkotástól. Ajánlatos kihasználni, hogy a megpróbáltatások ellenére sem veszett el az irodalomtörténet útvesztőiben, és kedvünkre emelhetjük le bármelyik könyvesbolt roskadozó polcáról.