201912.01
1

Mit csinálj, ha eleged van

Odáig fajult a helyzet, hogy meguntam panaszkodni is. Nyeltem egy nagyot, és a felém zúduló lavinára is bólintottam egyet, hogy persze, összelapátolom, és visszahordom a hegy tetejére. Ha itt hagynám, mindenhol körülöttem, emlékeztetne arra, hogy nem sikerült. És különben is… Hol marad a rizikó-faktor, hogy nem söpri végig ismét az életemet?

Volt már olyan érzésetek, hogy bármennyire szeretnétek jól teljesíteni, próbálkoztok megoldani mindent a képességeitekhez mérten a legjobban, ennek ellenére a problémák túlmutatnak rajtatok?

Sokan tartják, hogy a kétezres évektől számítva „panasz-társadalomban” élünk, a legkisebb elénk gördülő akadály elől is meghátrálunk, és feladjuk. Ezek az apró kudarcok pedig húznak egyre lejjebb, és szépen lassan körülleng a negativitás.

Velem is ez történt.

Azt vettem észre magamon, hogy rengeteg mindent vállalok. Elsősorban azért, mert jobbnál jobb lehetőségek kopogtattak az ajtómon. Úgy éreztem, hogy ez kell, erre szükségem van, még ezt az egyet, de aztán többet már nem. Másodsorban, képtelen vagyok nemet mondani, még akkor sem, ha a már meglévő dolgaimat sem győzöm. Gyakran elképzelem, hogy majd kialakítok egy táblázatot, és majd rend(szerb)be szedem az életem. Ilyenkor órákra lebontom a szabadidőmet (továbbra is képzeletben), és saccolgatom, hogy mire mennyi időt kell szánnom. Az esetek száz százalékában ezt rosszul lövöm be, háromból egy dolgot sikerül megcsinálnom, és akkor este gondolkozok. Mit kellett volna máshogy, mit mondhattam volna, hogy az adott szituáció ne így alakuljon, hol ment el az idő, az a hülye vonat is késett, és mikor nézhetek már sorozatot. Persze a tényeken nem változtat, de mindig olyan szellemes szövegek jutnak eszembe, hogy sírhatnékom van, hogy ezeket nem sütöttem el.

Szóval egyre több dolgom volt. Ebből adódóan egyre kevesebb időm. Simán eltöltöttem 40 percet azzal, hogy számoltam. Számoltam, hogy mennyi mindent kéne még ma megcsinálnom. Mi lesz holnapra, és a héten valamikor még ezt, meg azt is meg kellene csinálni.

Addig halmoztam és húztam a dolgaimat, hogy minden éjjel rossz szájízzel feküdtem le. Nem zártam sikeresen a napot, volt, amire nem jutott időm, és amúgy is fáradt vagyok, és nem akarom ezt csinálni, és csak időpazarlás. Minden erőmmel igyekszem, de nem jutok egyről a kettőre.

Ez a hullám elkezdte mérgezni az emberi kapcsolataimat is. Mindig fáradt voltam, vagy siettem, vagy elkéstem, vagy elfelejtettem, vagy már akkor sem emlékeztem, mikor megbeszéltük.  Folyamatosan mennem kellett, csinálnom kellet, és mikor úgy éreztem, szusszanok egyet, jött egy üzenet; hogy holnap van a határidő, hogy rossz dátumra adtam le egy rendelést, hogy félreértettem, amit megbeszéltünk.

 

79165354_503716203822434_1221053584435576832_n

 

Odáig fajult a helyzet, hogy meguntam panaszkodni is. Nyeltem egy nagyot, és a felém zúduló lavinára is bólintottam egyet, hogy persze, összelapátolom, és visszahordom a hegy tetejére. Ha itt hagynám, mindenhol körülöttem, emlékeztetne arra, hogy nem sikerült. És különben is… Hol marad a rizikó-faktor, hogy nem söpri végig ismét az életemet?

Iskolából hazafelé, számoltam, hogy két feladatot letudtam ma, még kettő van előttem. Nem mertem felmenni a szobámba, mert tudtam, hogy a lakótársnőimnek még csak köszönni sem tudnék kedvesen. Minden ember idegesített, aki hozzám szólt, és azt éreztem, hogy csak hátráltatnak. Miatta nem sikerül, húzza az időmet.

Eldöntöttem, hogy még nem megyek haza, és beültem a közeli kávézóba. Ott jól nem csináltam semmit. Ültem a laptopommal szemben, és motivációs levelet akartam írni. Minden voltam, csak motivált nem. „Kiss Réka vagyok, 22 éves.” Remek kezdés, mondogattam magamnak, de nem jutottam tovább, egyszerűen képtelen voltam megírni. Persze nem küldtem el.

Másnap reggel még iskola előtt visszamentem a kávézóba, megint nem csináltam semmit. Kértem egy jázminteát, ami annyira illatos volt, annyira finom. Csak ültem, és néztem ki a fejemből.

Azt hiszem, a jázmintea lett a menedékem, és az első lépés a lelki gyógyulásomhoz. Eszembe jutatta az első találkozóinkat a szerelmemmel, meg azt is, hogy jó ez, ha nem csinálok semmit. Jó, ha beülök valahová egy órára, és nem veszem elő a gépemet, hogy valamit írnom kell, továbbküldeni, megnézni, befejezni, elkezdeni. Csak ülni és meginni egy teát.

Elhatároztam, hogy időt kérek. Mint a fogócskában.Csak itt én futok, menekülök, a többiek üldöznek, próbálok befutni a házba, de azt sehol sem találom. Bárkihez értem, megfagyott, pedig nem én voltam a fogó, mégis engem kerget mindenki. Szóval időt kértem. A héten befejezem minden dolgomat, és a következő hétvégét otthon töltöm. Adventi koszorút fogok csinálni, és lélekben elkezdek hangolódni az ünnepekre.

Mindenkinek, akinek kicsúszik a száján az a bűvös mondat, hogy „elegem van”, ajánlom, hogy szakadjon ki a mindennapokból, ez alatt érthetünk helyszínt, társaságot, programot, és üdüljön fel a változatosságban.

 

 

Írj hozzászólást a bejegyzéshez! Hozzászólás törlése

Your email address will not be published. Required fields are marked *