Tóga jugoszláv színekben

Párizs, London, Berlin, Róma, Madrid – az európai kultúrkör kimagasló szépséggel bíró városai, kontinensünk Nyugatja. Éppen annyira megható ez a megállapítás, mint az is, hogy ez a világ az euró birodalma: a leginkább látogatott turistacélpontokról és a digitális konformizmus fogyasztott cikkeiről beszélünk. Magyarán: lassan már mindenkiről van kép a Tower Bridge-dzsel, a Colosseummal, a Eiffel-toronnyal stb legalább egy közösségi oldal felületén.

            Egy jól összeszokott baráti kör és egy ismeretlen világ találkozása sajátosan varázslatos tud lenni. 2018 őszén a kripto-usztasaosztagunk meghódította Szarajevót, idén novemberben pedig az újonnan átnevezett állam, Észak-Macedónia fővárosát fedeztük fel, Szkopjét. Egy olyan városba utaztunk, amit 1963-ban egy földrengés majdnem a földdel egyenlővé tett, és kulturális emlékeinek nagy hányada romba dőlt. Nyilván a titoi Jugoszlávia nem feltétlenül azon törte magát, hogy Szkopje korábbi arculatát újrateremtse, mivel a harmadikutas szocializmus sem épült csak úgy magától. Akkor mi a motivációnk arra, hogy egy többnyire panelrengeteg által uralt „balkáni” (!) várost felfedezzünk? Engem személy szerint a Balkan-tripjeinkben a helyi viszonyok megismerése, a logikátlannak tűnő helyzetek felmérése és – bevallom – a „jugónosztalgia” szikrája motivál...

            Budapestről Szkopjéba nagyon baráti áron lehet utazni a WizzAir repülőjárataival, mi is így tettünk. A szkopjei Nemzetközi Repülőtéren (másnéven: Nagy Sándor Repülőtér), ha valakik is pofátlanul lehúznak, akkor azok a pénzváltók – mindenképpen elkerülendők, majd a városban ráér váltani. Szervezett buszjárattal vagy maszektaxisokkal könnyen megközelíthető a város, a szkopjei városi tömegközlekedés itt már nem működik, mivel közigazgatásilag a reptér már nem a város része. Az észak-macedón főváros az „egynapos városok” közé sorolható, lakosságát tekintve pedig Pozsonyhoz hasonlítható (félmillió fő). Viszont amíg Szlovákia fővárosát ma már mesterségesen metropolisszá – vagy inkább metropolisznak tűnővé –  változtatták (gombamódra szaporodó irodaházak és business centerek), Szkopje továbbra is olyan, mint egy hatalmas falu. Egy falu, ahol Nagy Sándor kb. 25 m-es főtéri szobra alatt napoznak a kutyák. Ahol a régi bazárban is szelíd macskák másznak akár a nyakadba is, de te csak egy jugoszláv zászlóért siránkozol az antikvitást vezető veterán katonának.

            Apropó Nagy Sándor. Sajnálatos módon a macedón képzőművészet terén aluliskolázott vagyok, viszont ha ezen országból származó neoavantgárd művész lennék, akkor egy valamivel fejezném ki a macedón nemzeti identitást. Tóga jugoszláv színekben. Amikor összekeverednek a területiségből származó helléni eredetmítoszok és a 20. századi jugósors. Ennek kapcsán, ha valamit még el lehet mondani Szkopjéról, az az, hogy kaszinókban és szobrokban közel sincs hiány. A központban a macedón/makedón (tudja a fene is ezeket követni!) történelem nagy alakjai néznek vissza ránk bölcs, bronz szemeikkel minden 5-10 méteren belül és 20-30-méteres magasságból. Sajnáltuk, hogy már november 12-én el kellett hagyjuk az országot, mivel a főtér legújabb és legimpozánsabb kaszinójának november 17-imegnyitóján az a zeneszerző lépett fel, aki Tito után talán a második legismertebb „jugoszláv” személyiség: Goran Bregović. Neve számunkra főleg Emir Kusturica Macskajaj c. filmjéből lehet ismerős, mivel ő szerezte a zenéjét.

            Cikkem bevezetőjében említettem Londont. Nos, nyájas Olvasó, tudd, hogy nem is kell olyan messze menned azért, hogy egy vörös emeletes buszon, azaz doubledeckeren utazhass. Mindez megvan az egykori Jugoszlávia legdélibb tagállamának fővárosában. Brit vonatkozásban pedig a macedónok nemzeti étele, a tavče gravče sem kihagyható, amelyről egyik útitársunk, Laci szellemesen ennyit nyilatkozott: angol reggeli starter pack. Tényleg. Paradicsomos-paprikás bab. Se több, se kevesebb. A gasztronómiát illetően az egyetemes délszláv fogást, amit az egész Balkánon lehet kapni, itt is kipróbáltuk, a čevapot és a pljeskavicát. Mivel ez egy diákújság, ezért illik a különböző alkoholos italokról is egy-két szót szólni. Sörök tekintetében eléggé gyér a választék és a minőség is, az ország két legpopulárisabb söre a Skopsko illetve a Zlaten Dab. Persze, mi, szlovákiai magyar fiatalok – csehszlovák sörkultúrában nevelkedve – sok mindenre mondjuk, hogy rossz, de lehet, hogy csak mi vagyunk elkényeztetve a jó sörökkel? Filozofikus kérdés.

            Miután Szkopje nevezetességeit megtekintettük, úgy döntöttünk, a várostól kb. 10-12 km-re fekvő Matka-kanyont is megtekintjük, amely az ország leggyönyörűbb természeti szépségei közé tartozik. És a macedónok nem is viccelnek ezzel... A hely varázsát talán az adta meg leginkább, hogy már délelőtti órákban ott voltunk hétköznap – és alig volt ott egy lélek rajtunk kívül. Magasztos szirtek emelkednek felettünk, amíg követjük az ösvényt egy barlangig. Misztikus csend övezi a helyet, ajánlatos akár egy egész napot itt tölteni egy könyv társaságában. Ehhez nem is kellenek szavak, ide egyszerűen el kell menni. Kirándulásunk utolsó előtti napján az észak-macedón riviérára látogattunk el szezonon kívül, Ohridba, amely az ország dél-nyugati szegletében található az albán határ közelében. Itt már erőteljesen érződött, hogy egy aranykora előtt álló turisztikai célpontban vagyunk: mediterrán hangulat és városelrendezés, Európa egyik legrégebbi és legnagyobb édesvizű tava és kifogástalan panoráma. Mi több kell ennél?

            Ami a helyiekkel való tapasztalatokat illeti: kedvesek és segítőkészek a macedónok, mindemellett rendkívül megbíznak egymásban. A közbiztonság és az egymással szemben lévő bizalom feltűnő volt a számunkra. Végezetül pedig annyit mondok, kedves Olvasó, hogy egyszer te is látogass el a Balkánra, igen, a nagybetűs Balkánra. Ha van egy olyan tájegység, amely nemcsak épületeiben és természeti szépségeiben fog megragadni, hanem élményeivel és abszurditásaival is, akkor ez az a régió. Az én szívem egy szelete már ott ragadt. És valahogy úgy érzi magát, ahogyan a szarajevói Dubioza Kolektiv is énekli: „I just cannot escape from Balkan!”.

Képekért köszönet: Bodnár László