“Nekem van humorérzékem” – Paolo Sorrentino közéleti portréi

Bár egy hírlap, magazin vagy folyóirat közéleti rovatában nem megszokott filmajánlókkal előrukkolni, mégis talán az eklektika szellemében cselekedni nem értelmetlenség. Szóban forgó rendezőnket a széles közönség A nagy szépség (La grande bellezza) c. munkájáról ismerheti főként. Mindemellett a szentképek és parlamenti ülések világa hogyan ötvöződik a drogok, a dögcédulák és a „kötelékek” atmoszférájával, Sorrentino lehengerlően mutatja be. Az alábbiakban két olyan mű fog bemutatásra kerülni, amely Olaszország politikai arcának két meghatározó alakját mutatja be.

Mindkét film megtekintését követően hajlamosak lehetünk olyan elhamarkodott kijelentést tenni, hogy ezek „tipikusan olasz” művek, az olasz esszencia árad belőlük. Merő felszinesség, mivel talán maga a rendező is érezte ennek a kockázatát, zsenialitása pedig pont abban rejlett, hogy ezt kiküszöbölte. Az Il Divo – A megfoghatatlan (2008) Giulio Andreotti miniszterelnök ’90-es évekbeli pályafutását szemlélteti, állandó kitekintéssel a nagysikerű politikus múltjára. Az Olasz Kereszténydemokrata Párt vezéregyénisége már az 1950-es évektől az 1990-es évekig terjedő időintervallumban Olaszország hétszeres kormányfője illetve huszonötszörös minisztere volt, nagyon sokáig az állam egyik fontos nemzetközi képviselője is egyben. Jelenleg is ő számít az újkori olasz történelem egyik legsikeresebb államférfijának.

A cselekmény vonulata körülbelül a pulzusunkhoz hasonlíható: hirtelen felgyorsulnak a lényeges információk közlései, majd mialatt a néző ezeket feldolgozza, hangulatképekkel egészítheti ki mindezt. A hatalmi harcmezőt leszámítva a joviális megjelenésű, mélyen vallásos személy belső vívódásait is közvetíti Toni Servillo kiváló alakítása. A film egyik legfontosabb pillanata talán Andreotti monológja, ami egyben politikai meggyőződésének őszinte megtestesülése. „Mind azt hiszik, hogy az igazság a helyes dolog, pedig valójában az a világ vége. És nem engedhetjük meg, hogy vége legyen a világnak valami helyes dolognak a nevében. Feladatunk van. Isteni feladatunk. És nagyon kell szeretnünk Istent, hogy megértsük hogyan szolgálja a jót a szükséges gonosz. Isten tudja ezt, és én is tudom”.

Andreotti több alkalommal is politikai szempontból kompromittálttá vált vélhető maffiakapcsolatai miatt, amely kapcsán vizsgálóbizottság elé is került. Ahogyan a filmben is elhangzik: „felmentettek, felmentettek, felmentettek”. Sorrentino munkásságát tekintve talán korai filmjei közé sorolható, negatívumok tekintetében pedig talán egy valami róható fel: a „kötelékek” egy bizonyos idő után a laikus néző számára áttekinthetetlenné válnak, viszont ezt Andreotti személye és annak aurája igyekszik kompenzálni. Már az Il Divo-ban is megemlítődik a következő mű főszereplője, aki „egyedül építette fel magát” Olaszországban és akiről az AC Milan mellett a tengerpart menti, állami tulajdonban lévő villákban rendezett féktelen házibulik juthatnak eszünkbe…

Közéleti aspektusból nézve a Silvio és a többiek egyik kulcsmondata akkor hangzik el, amikor az úgyszintén Toni Servillo által alakított Berlusconi az unokájával beszélget szardíniai villájának udvarán. „Azt tanultad meg, hogy az igazság, az kijelentéseink hangzásának és meggyőző erejének eredménye”. Talán itt félig-meddig párhuzamba is vonható Andreotti és Berlusconi filmbeli szereplése, mégis két eltérő életpályáról beszélünk. A karakteres mosolyáról ismert miniszterelnök és botrányhős a film első 30 percében még nem is jelenik meg, mivel bizonyos emberek ekkor akarnak a közelébe férkőzni. Sergio Mora, aki EP-képviselői ambíciókat dédelget – mellette pedig örömlányokat futtat – Berlusconi lakásával szemben bérel ki egy villát, ahol az ecstasyban és kokainban dúskáló „belső kör” számára a politikai kommunikáció egyik eszköze volt. Felhívni Silvio figyelmét arra, hogy milyen nagy bulit csapnak a szomszédban, nem akárkik.

Tudjuk jól, hogy a Berlusconi-kormányok több alkalommal megbuktak, s a film igyekszik bemutatni, miben is jeleskedett főként a szóban forgó kormányfő. Hogy önmagát letesztelje, véletlenszerűen felcsapta a telefonkönyvet, és egy egyszerű alsóközéposztályba sorolható olasz nőt hívott fel. Egy ingatlanügynöknek adta ki magát, aki „álmokat akar eladni” és sikerült is neki. A meggyőzés ereje, amivel hat szenátort a maga oldalára állított, és újból kormányt alakíthatott Berlusconi. Sorrentino munkásságának varázsát – véleményem szerint – a múlandó boldogság és a maradandó bánat mellett felbukkanó aprónak tűnő, mégis fontos dolog adja. Az irónia, amely mindkettőbe életet lehel…

És hogy ezen művek miért nem „tipikusan olaszok”, amelyből kizárólag az olasz esszencia árad? Azért, mert Andreotti és Berlusconi filmbeli szerepét metaforákként is felfoghatjuk. Hasonlatokként, amiket mi is nagyon közelinek érezhetünk szociáldemokratákként vagy kereszténydemokratákként egyaránt…