Ki dönt az életről?
Aki eddig a maga személye volt, élte az életét, hirtelen csak egy anyatest lett, akinek ezután természeténél fogva kötelessége megszülni egy gyereket, akit nem is akart vagy nem engedhet meg magának…
Aki eddig a maga személye volt, élte az életét, hirtelen csak egy anyatest lett, akinek ezután természeténél fogva kötelessége megszülni egy gyereket, akit nem is akart vagy nem engedhet meg magának…
Agyonidealizált elsőszülöttem azóta nélkülem éli világát, meghódítva hideg őszi reggeleket és közepesen tömött vonatokat. El kell tudni engedni őket, nincs mese.
És szeretném elhinni, hogy az általunk megélt tapasztalat tényleg az orvostársadalom kisebbségét érinti. Viszont egy ilyen járványhelyzet idején sajnos ezeket – véleményem szerint – nem lehet tolerálni.
Lemondani nem könnyű dolog, de ha ez kell ahhoz, hogy arra az útra lépj, amely a célod felé vezet, amely támogat álmaid elérésében, akkor meg kell tenni.
Önkéntes egyszerűség. Hogy miért nem magától értetődően ez az életformánk? Erősen a fogyasztói társadalom hibáztatható e téren. Az ember társas lény, követi a másikat, beállunk a sorba, de nemcsak a bevásárlóközpontokban, hanem minden új trend felvillanásakor is. Újat, gyorsan, minél többet és minél gyakrabban.
Odáig fajult a helyzet, hogy meguntam panaszkodni is. Nyeltem egy nagyot, és a felém zúduló lavinára is bólintottam egyet, hogy persze, összelapátolom, és visszahordom a hegy tetejére. Ha itt hagynám, mindenhol körülöttem, emlékeztetne arra, hogy nem sikerült. És különben is… Hol marad a rizikó-faktor, hogy nem söpri végig ismét az életemet?