Tűkattogástól cérnaszakadásig

Neked, kedves Olvasó, akit csak így magyarosan letegezek, mi a szuperképességed? Nekem az, hogy a legártatlanabb dologból is kötelességet tudok csinálni szinte észrevétlenül. Először csak felkerül a teendőlistára, mintegy biztosítandó, hogy kerítsek rá időt, aztán valahogy mégse kerítek, mert hát ez nem így működik, és mire észbe kapok, az agyam már át is szortírozta a „Bubus Feladatok” fül alá. Ha pedig valami már hivatalosan is feladat, az azt jelenti, hogy kezdetét veheti a halogatás. Ezt szintén a szuperképességeim közé sorolnám, hiszen abszolút mesteri fokon űzöm. Tudtad például, hogy három könyvet is el lehet olvasni az alatt az idő alatt, amíg azt olvasnád, amit kell? Vagy hogy milyen omlós muffint süthetsz ahelyett, hogy megírnál egy sürgős, négymondatos emailt? S ha jól látom, a kedvenc csatornádra is épp most töltöttek fel egy új videót…

A folyamat persze mindig teljesen ártatlanul indul. Tavaly példának okáért felötlött bennem, milyen jó lenne újra megtanulni kötni. Összekunyeráltam a mellékvágányon rostokló tűt meg a fonalat a családból, és egy este belevágtam. Nyögvenyelősen ment a szemfelszedés, de itt még sikerült távoltartani a pánikot, ez régen is a gyenge pontom volt. A simaszem ezután már gyerekjáték. Kellett volna, hogy legyen, legalábbis őszintén azzal számoltam, ha tízévesen ment, húszévesen se lehet nagy akadály. Türelmesen vártam egyik túl szoros sor után a másikig, hogy majd belejövök, hogy fellazulnak az ujjaim, hogy valami a helyére ugrik. Mire kínkeservesen elkötöttem egy szomorú kis téglalapot, négyszer leverte a hátam a víz. Kimerült voltam és frusztrált, úgy éreztem, cserben hagyott a régi tudás, pedig amit megeszek, az az enyém megtanulsz, azt nem veheti el tőled senki, és tessék.

Én tényleg azt terveztem, hogy hamarosan újra nekifutok. Kellett valami hobbi, ami lefoglal hangoskönyvhallgatás vagy sorozatnézés közben, nem igényel különösebb agyi izommunkát, és még a szemem se folyik ki tőle. A kezdeti nem várt kudarc azonban megtántorított. A gombolyagok egyik hétvége után a másikig érintetlenül hevertek a fotelban, és bűntudatosan dugdostam a tűket a mosott ruha alá. Amíg határidős kötelességeken dolgoztam, sóvárogva szemezgettem a kék fonallal, a gombócnyi lehetőséggel, felcsavart kiaknázatlan potenciállal. Mégis, a „kötni” tétel, mint valami áttétes daganat, vándorolt egyik teendőlistáról a másikra. Ezzel pedig bezárult az ördögi kör.

Aztán nyáron, holtidőben, egy végtelenül hosszúnak tűnő brexitkönyv közepén csak megjött az ihlet. Addigra már mindenféle szocmédiás feedem megtelt a karantén alatt plüssállat- és pulcsigyártókká vált, mélydepressziós arcok irigylésre méltó kreálmányaival, és minden túl jól nézett ki ahhoz, hogy ezt a projektet menni hagyjam. Találomra ráklikkeltem az első oldalra, ami a „scarf knitting pattern for beginners” kulcsszavakra elém ugrott, és kiválasztottam egyet, ami csupán mérsékelten tűnt ijesztőnek. Olyan elhivatottság volt bennem, hogy az sem tartott vissza, hogy fogalmam sincs, mit csinálok, szinte érzésből értelmeztem a minta rövidítéseit. Felszedtem a szemeket, huszonhatot, döcögősen és sokszor újrakezdve. Aztán csoda történt, vagy valami olyasmi. Az izommemória, ami az utolsó próbálkozáskor elveszettnek bizonyult, most szinte könnyen kötött négy sima sort. Aztán még egyet, de közben minden szem után rá is tekerte a fonalat a tűre, kétszer. A következő sorban aztán szkeptikusan ugyan, de leejtette ezeket, és megjelent a minta. Pontosan olyan volt, mint a képen, én meg majdnem elbőgtem magam a megkönnyebbüléstől, hogy nem kell leigázottan visszafejtenem újra az egész kis tákolmányt.

Lassan, de biztosan elkezdett kinőni a kezem alól a sál. A hirtelen siker mámorán felbátorodva minden szabad percemben a tűkkel zörögtem. Elégedett azonban most sem lehettem, hiszen a várt pihentető tevékenység helyett görcsös háttal számolgattam egyre-másra a szemeket, nehogy véletlenül szaporítani találjak a semmiből. A vágyott gondtalan monotonitás trójai falóként, mintegy ironikusan magával hozta a lekötöttség érzését, időben és térben egyaránt. Sokáig tartott megtanulni, melyik hibákért érdemes kihúzni a tűt a sorból és imádkozni, hogy még valaha folytatni tudjam, és melyik felett könnyebb inkább szemet hunyni. Abba se volt egyszerű belenyugodni, hogy nem fog minden szakasz ugyanúgy kinézni, mert az egyiknél még rutintalanabb voltam, a másiknál fáradt, a harmadiknál figyelmetlen. De kötöttem rendületlenül, a sál gyarapodott, a gombolyag fogyott.

Mire az utolsó harmadhoz jutottam, már Alanna Okun The Curse of the Boyfriend Sweater című esszégyűjteményét hallgattam, az igazi metaélményért. Tízpercenként csavargattam izgatottan a nyakam köré a félkész darabot, míg a fonal végére nem értem. Aztán hirtelen ott volt, szabadon, semmitől nem függve ez a tárgy, ez a ruhadarab, ez a sál. Amit én készítettem. Tartottam a családnak egy (szerintem) katartikus fesönvíket, vissza-visszatértem hozzá megsimogatni, mint egy macskát. Végül továbbadtam, jó kezekbe, jó nyakra. Agyonidealizált elsőszülöttem azóta nélkülem éli világát, meghódítva hideg őszi reggeleket és közepesen tömött vonatokat. El kell tudni engedni őket, nincs mese.

Nincs különösebb konklúziója ennek a történetszerűnek, kedves Olvasó, 2021-ben ki merne olyat írni. De annyit azért elmondok, hogy még aznap este, mikor függetlenítettem a nevenincs sálamat a tűktől, elkezdtem horgolni, és azóta sem hagytam abba. Bár zabálja a fonalat, mint rendszerváltás előtti hűtő az áramot, de gyorsabb, egyszerűbb és végtelenül megengedő. Hagy büntetlenül hibázni, könnyen félretehető, és nem veszélyezteti a környezetem látószerveit sem. Csupán a pénztárcámat. Töredelmesen bevallom, hazudtam, a tanulság az, hogy válassz olcsó hobbit.      

(Még csak annyit, kedves Olvasó, hogy ha nem hagyod ott hozzászólásban az összes rossz kézimunkás poént, ami eközben eszedbe jutott, akkor szégyelld magad.)