Magasztaló ömlengés a Hat varjúról

Vannak olvasmányélmények, amelyekről számomra lehetetlen kritikus szemmel és hideg hozzáértéssel beszámolni. Az ilyen hatással bíró könyvekről csak az érzelmi befolyásnak engedve locsoghatok. Belopakodok a kritika sorai közé, és a bekezdések közé hányom lelkendezésem. Úgy mesélek róluk, akár egy régi ismerősről, aki bár a boldog élmények mellett okozott nehéz perceket is, mégsem szeretnék emlékétől szabadulni – meleg, bársonyos nosztalgiával vágyódom vissza a vele átélt időkbe. Ha komoly erőfeszítések árán mégis megfogalmazódik bennem néhány negatívum, amelyekre a kritikát kiélesíthetném, kibúvókat alkotok magamnak, hogy ezekkel miért nem kívánok foglalkozni. Leigh Bardugo a karaktereivel szemben tanúsított kegyetlenségével elérte, hogy az ő művét is hasonló jóindulattal kezeljem. Újra és újra felütöm a lapokat, átolvasom a bejelölt sorokat, visszavágyok az első olvasás izgalommal és aggodalommal teli óráiba.

A kép eredeti alkotója: Morgana Anagrom

A Hat varjú cselekménye Leigh Bardugo szerteágazó világán belül Ketterdamban, egy nemzetközi kereskedelmi csomópontot alkotó kikötővárosban játszódik. Kaz Brekker, a rideg, megközelíthetetlen, de rendkívül tehetséges bűnöző veszélyes megbízást kap. A hatalmas vagyon eléréséhez és a túléléshez viszont szüksége van egy csapatra – itt jön képbe öt veszélyes alak, akikkel felfegyverkezve nekivág a lehetetlennek (és mindannyian belopják magukat a szívünkbe). A könyv fantasy mivolta izgalmas réteget visz a történetbe. A varázserővel bíró grisák szerves részei nem csupán Ketterdamnak, de a várost övező színes világnak is. Ez a világ eleinte zavaros és kusza azok számára, akik nem olvasták a Grisa trilógiát (szintén Leigh Bardugo műve). Élő példának itt vagyok én – tanúsítom, az első átláthatatlan oldalakat és kihívásokat leküzdve otthonosan mozoghatunk a világban a trilógia ismerete nélkül is.

Immár leplezetlen és őszinte lelkesedéssel áradozok Leigh Bardugo kétkötetes csodájáról (elfogultságom termékét kezeld fenntartásokkal), de keserű szkepticizmussal kezdtem neki az olvasásnak. Az internetet uraló pozitív vélemények, a könnyekkel átitatott, érzelmi hullámvasutat ígérő kritikák és a kultuszszerű imádat sem volt elég ahhoz, hogy elültesse a gyanakvásom egy YA fantasy történettel szemben. Kidolgozatlan karaktereket, csapongó érzelmeket, a háttértörténet teljes hiányát és a cselekményt uraló lapos káoszt vártam volna, ha nem ér minden oldalról égető sürgetés, hogy muszáj és kihagyhatatlan. Ezen a ponton túl is esnék a negatívumon, amit a műfaj hozott magával, és amit még az én csöpögő részrehajlásom sem képes elrejteni. Történetünk főszereplői – Kaz, Inej, Jesper, Wylan, Nina és Matthias – 16-18 évesek. Könnyedén előkaphatom mentségnek a tényt, hogy ezzel szemlélteti az írónő, hogy Ketterdam városa megköveteli a korai felnőtté válást, de így sem gondolom, hogy az elsődleges indok nem a YA kategóriába való tartozás volt. Tekintve a kötet által tárgyalt nehéz témákat, szerény véleményem szerint szükségtelen volt erőltetni ezt a könyvkategóriát. Ezt letudva át is térhetek a következő olvasás előtt fellépő aggályra.

A kép eredeti alkotója: Charlie Bowater

A karakterközpontú történetek szerelmeseként nálam minden kidolgozatlan szereplő egyszerre lehetne részvét és viszolygás tárgya, de általában még így is csak unalmat és közönyt képesek kiváltani belőlem. Bardugo karakterei viszont karizmatikusak, szerethetők és mindig tartogatnak meglepetéseket. A könyv szerkezetének köszönhetően mindvégig fenntartható a feszültség, minden fejezetben újabb morzsákat ismerhetünk meg a szereplők múltjáról és a jelen eseményeiről. A türelmes fokozatossággal csepegtetett információk nem hagyják nyugodni az olvasót, és szüntelen lapozásra késztetnek. A fejezetek a cselekményt a hat főszereplő közt megosztva, eltérő szemszögekből mesélik el, így hát sosem tudunk mindent a történésekről, mindig találunk valakit, akiért aggódhatunk – általában mindenkiért egyszerre –, valamint a háttértörténetek is apránként, váratlan pillanatokban tárulnak elénk.

„A fiúnak, akit Piszkoskéznek hívnak, nem kellett különösebb indok, engedély meg még annyira sem, hogy eltörje valaki lábát, felrúgjon egy szövetséget, vagy egy kártyalappal megfordítsa valaki szerencséjét.”

Még a legzordabb szereplők is árnyaltak és szerethetők: kiderül például mi a magát sebezhetetlennek mutató, intelligens, de kegyetlen Kaz Brekker gyenge pontja. Megtudjuk a Ketterdam utcáin Kísértetként ismert Inej Ghafa életét beárnyékoló trauma részleteit. Megismerjük Ninát és Matthiast, akik múltja és jelene szokatlan módon fonódik össze. Náluk többek közt érdemes megemlíteni egy szembetűnő történelmi párhuzamot. Matthias Helvar grisák ellen táplált nyílt gyűlölete, és az országában meghonosodott küldetésszerű, nemesnek titulált népirtás minduntalan eszünkbe juttatja a holokauszt borzalmait. Nina grisa mivolta és kettejük, végzetes ellentéteket áthidaló kapcsolata meglepetésemre nem vált elcsépelté. Talán Bardugo azzal szabadult meg a kliséktől, hogy Matthiast is emberi módon ábrázolja, az ő tetteit is megérteti velünk, de természetesen nem igazolja azok jogosultságát. Továbbra is kérdés számomra, hogy érte el az írónő, hogy egy kíméletlen katona ilyen szerethetővé fejlődjön, de mégis mindvégig hitelesen önmaga maradjon. Nem szabad kihagyni a szerencsejáték-függőségben boldogan lubickoló Jesper Fahey-t sem. Jesper hangos, vidám, vakmerő. Akkor él csak igazán, ha golyózápor felé rohanhat hőn szeretett revolvereivel hibátlan lövéseket leadva. Szomjazza a veszélyt és behajtóin kívül önmaga elől is szüntelen menekül. Wylan Van Eck, Ketterdam vagyonos kereskedőjének egy szem fia szokatlan módon lesz a társaság tagja. Wylan és Jesper múltjáról csupán a második kötetben tudunk meg érdemleges információkat, de még intenzív elfogultságomtól eltekintve is azt mondhatom, megéri átrágni magunkat a több száz oldalon – úgysem fog sokáig tartani.

„Inej egyszer felajánlotta, hogy megtanítja neki, hogy kell esni. – Az a titka, hogy ne hagyjuk magunkat fellökni – mondta neki Kaz nevetve. – Nem, Kaz – felelte a lány –, az a titka, hogy újra felálljunk.”

Forrás: https://www.leighbardugo.com/about/

Bár önző módon megtartom magamnak a sokat emlegetett nehéz sorsok és feledhetetlen traumák részleteit, ezen a ponton jogos kérdésként merülhet fel: ha ennyi embert próbáló témát és könnyeket ontó (ezt bátran vedd szó szerint) eseményt sorakoztat fel Bardugo a lapokon, mégis miért rajongok érte ennyire? Hiába is tagadnám; ez a történet olyan, akár egy sűrű mocsár. Leránt a mélybe, fullasztó sűrűséggel temet maga alá a sötétsége. Nem számíthatunk könnyedségre, vagy arra, hogy kellemes érzéssel csukjuk be a könyvet a második kötet végeztével. A karakterek iránt táplált szimpátia együttérzést eredményez. Az írónő ezt a tömény keserűséget és tragikumot mégis képes a megfelelő pillanatokban könnyed humorral oldani, ami miatt az olvasásélmény nem egyszer könnyeken áttörő váratlan nevetésbe fullad.

Bardugo világának kegyetlensége épp elég elrettentő ahhoz, hogy ne vágyódjunk Ketterdam házai közé. A hat varjúnak hála az olvasás mégis felér egy élményteli utazással. Még ha vannak is hibái, úgy gondolom, már azzal sikert aratott, hogy ezekről pillanatok alatt képes vagyok megfeledkezni. Azoknak pedig, akik már hozzám hasonlóan végigjárták az utat, csak annyit mondok: Nincs gyász. Nincs temetés.