Esküvő az éjszakai konyhában – Simon Márton legújabb verseskötetéről

 „ti, akik velem együtt látjátok a rács négyzeteiben
a jelölések nélküli öröknaptárat,
akik itt álltok csapatokban
bevérzett szemeimben, mondjátok meg
milyen lenne a szabadulás.”
– Simon Márton: Könyörgés a skarlát íbiszekhez

Bezárnak egy gyufásskatulyába, felgyújtják, és a meleg miatt azt hiszed, nyár van. Ilyen érzés olvasni Simon Márton Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni című kötetét. A szerző negyedik verseskötete 2021. augusztus 30-án jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában.  A kötet harminchét verset tartalmaz. Nincs ciklusokra tagolva, az egész kötetet vehetnénk egy hosszú ciklusnak, mivel a versek tematikájukban megegyeznek. Bezártság, kilátástalanság és kétségbeesett emlékek nyaralásokról.

Meglepődtem, amikor megláttam, hogy a kötet nincs ciklusokra tagolva, mivel ilyet utoljára első köteténél, a Dalok a magasföldszintről-ben tapasztaltam. Ott viszont ezzel ellentétben szövegsűrítmények vannak, sorközök alig, Parti Nagy-féle rázúdítós hatás. Simon említette is, hogy Parti Nagy Lajos nagy hatással volt munkásságára, és kiemelte Szódalovaglás című kötetét, amelyben a verseknek nincs címe, csak egymást követő szövegsűrítmények. Ez a kötet viszont nem akar arra hasonlítani. A Polaroidok az más, viszont a Rókák esküvője… Bevallom, a Rókákért mai napig rajongok. Az egész egy robotikus-hangfelvevős-természetanyás ciklusos verseskötet, ami annyira belopta magát a szívembe, hogy szégyen nélkül két példányban áll egymás mellett a polcon: egy agyonfirkált, dedikált, leevett, lehamuzott, szétgyűrt, meg egy, amit kölcsönadhatok valakinek, ha az „És melyik a kedvenc köteted?” kérdés félórás csillogó szemmel, 80 dB-es hangerővel, vigyorral való megválaszolása után kedvet kapna hozzá.

Visszatérve az Éjszakához: a borítóján Orr Máté Bruant Ortolan olaj-akril festményét láthatjuk, piros háttérrel. A festmény egy lepedővel letakart fejű embert ábrázol, ahogyan épp készül megenni egy halott madarat, a többi madár pedig elítélően nézi. Ebben benne van a nyár, amikor csiripelnek a madarak, és ételkülönlegességeket eszünk nyaralásokon, ugyanakkor magába foglalja a kegyetlenséget és a bezártságot is, azzal, hogy az ember arca le van takarva, tehát csak a saját világában él. Gyönyörűen tükrözi a kötet hangulatát. A kötet mottója: „I have suffered the atrocity of sunsets” – Sylvia Plath Elm című verséből egy sor. Ez a vers is a kilátástalanságról szól, mérgekről, egy olyan világban játszódik, ahol az érzékelés tompa, és nincs boldogság. A témák: nyaralás,nyaralás, bezártság, Magyarország, bezártság, bezártság, nyaralás, Magyarország. Gyönyörűen tükrözik a kötet hangulatát, csak az enyémet rontják el.

Világjárvány-, bezártságtematikát tizenöt versnél véltem felfedezni, ezt követi a nyaralás, amit hatnál, Magyarországról pedig konkrétan kettőt.

A kötet nyitóverse a Leszállóegység. A lírai én sétálni indul a városba, ahol mindent szürkébbnek, monotonabbnak, feleslegesebbnek lát, mint amilyennek mások. Felfogható menekülésnek is, mivel a vers nyitánya:

„Napnyugtakor indulok el,
amikor futni vagy, át a parkokon.”

Mintha a másik embert, vagy lakótársát, szándékosan kerülné, de nem számítana, mert a végén úgyis ugyanazon a helyen kötnek ki.

„minden/irányban piros van, és senki, de
fölöslegességem is funkció, akár
a drapp drapériák előterében
döbbenten bámulva álló kitömött
fiktív létezőké egy helyhatározó körül.”

Az egész kötet e hangulat körül forog: a hétköznapi tevékenységek feleslegessé válnak, ahogy mi magunk is, és nem tudunk javítani rajta, bárhogyan próbálkozunk, így benne ragadunk.

Az általam „nyaralós” verseknek nevezettek mindegyikében van valamiféle feszültség, kétségbeesés, és mintha csak visszaemlékezések lennének. E hangulat miatt is az volt az érzésem olvasás közben, mintha egy „karanténkötet” lenne, ahol néhol a hétköznapi élet problémáival foglalkozik a költő, máshol a bezártsággal, megint máshol meg a rendelkezésekkel. Ezért nem lehet őt igazán hibáztatni, hiszen mind tudjuk, milyen ez, mindenesetre így a versek egymásutánja is csapongó lett, és a versek saját magukon belül is. Jó pár versnél éreztem azt, hogy elkalandozik a figyelmem, nem bírom összerakni a képeket, nem elevenednek meg előttem, vagy nincs rá elég idő, hogy megelevenedjenek. Más verseknél pedig mintha kiabálna a felolvasóhang a fejemben, vagy hadarna, esetleg nem kapna levegőt, vagy beleültettek volna a gyomrába egy botanikus kertet.

A „nyaralós” versek közül kiemelném az Utolsó napok a torkolat mellett címűt. A téma itt is a feleslegesség, a kétségbeesés, és még ide sorolnám a szülő-gyerek viszonyt is. A vers záróversszaka kiváló:

„Valaki a látótér peremén a gyerekéhez
hajol, és elég dühösen azt mondja,
biztosan nem azt mondja, de úgy hallatszik,
Minden víz egyedül van, és mi víz vagyunk.”

Bár nincs rá utalás a versben, éreztem benne a retrospekciót, valószínűleg a kötet többi versének kontextusában van csak ilyen hatása. Tipikus strandjelenet, ordibáló büfés, naptejes hátak, törölközők. És mégis egyedül vagyunk.

A „karanténversek” közül kettőt is kiemelek, mert ezekből volt saját megítélésem szerint  a legtöbb. A C-vitamin egy „levegőkapkodós” vers, ezt a formája is mutatja:

„a kottatartókat a holdon
gyűjtik össze
azt mondja
nem kéne
mindig
a zárt ajtót
ütni kapargatni
a lényeget
rugdosni belülről.”

Nincs központozás, se nagybetűk. A szamurájfilmben egy fejet vágnak ketté című vers a valódi kétségbeesés verstestet öltve. A nyitóversszaka:

„Rád gyújtották a házat, aztán
nevetve beintegettek az ablakon,
nem kell megijedni, van sok szoba,
évekig menekülhetsz egyikből a másikba.”

Az olvasása közben úgy érzi az ember, övé a fej, amit a filmben kettévágnak. A bezártság és a menekülés egyszerre jelenik meg, miközben valamiféle kényszer örökösen szorít a sarokba, és üvölti, hogy legyél boldog. Felkavaró, mégis könnyen lehet azonosulni vele.

 „Magyarversnek” csak kettőt bélyegeztem. Ezek közül kiemelem a H címűt. Címe Hungary-re utalhat következtetésem szerint. Negatív hangvételű, mégis otthonos, megszokott, ismerjük, mint a rossz pénzt hangulatú.

„Te, ahol a szabály csak azt írja elő, hogy rá legyen írva,
» ITT NYÍLIK«, azt nem, hogy valóban ott nyíljon, hazám.”

A szerintem legkiválóbb versek a kötetben az Érzelmes időjárás-jelentés és a Vér és dinnyelé. Az Érzelmes időjárás-jelentés szintén „karanténvers”, érdekessége, hogy dalszerű. Mintha részegen kántálnánk valami megszokott szöveget.

„azt hogy elásott ablakokból
a kilátás milyen
és kihajt-e a tavaszon
vágóhidak és
várótermek üzegetnek
álmomban
egymásnak ó
rossz helyesírással
szelektív haszon.”

Nincs központozás, se mondatok. Mintha a megunt dolgokban lenne valami beteges és lassan pusztító.

A Vér és dinnyelé ajánlása: Araki Nobujosi fotói mellé. Araki Nobujosi japán fotográfus. Erotikus jellegű képeket készít, főleg kikötözött nőkről. A vers jól passzol ehhez a hangulathoz. Utasításokkal van tele:

„Kizárólag akkor nézz rám, amikor azt mondom, ne.
Nyújtsd ki a nyelved.
Jobban.
Feküdj a földre.”

Mintha tényleg fotóznának valakit. Erotikus jellegű utalások is vannak benne, ami nem annyira jellemző máskülönben a költőre.

„Aztán, hogy kiröhöghess, eldobhasd a csokrot,
és rám önthesd a sört,
a füledbe súgom,
hogy az összes virág
nemi szerv.”

„Ha legalább szörnyeteg lennék,
mérgező bőrrel,
de csak gumi vagyok, gumihéj
egy szakadt, beszélő koton.”
Számomra ez a legkoherensebbnek tűnő vers, ugyanakkor ez lóg ki legjobban a kötet darabjai közül, szerintem nem is passzol bele tematikailag. A költői képek egy egységes világot elevenítenek fel: a női test szépségét és kihasználását, virágokat és vért. A lírai én bármennyire is erőszakosan viselkedik a passzív női testtel, látja benne a gyönyörűséget, és saját magában is a kegyetlenséget.

A címadó vers az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni a huszonharmadik, szóval a kötet utolsó harmadában található. Vontatott, arról szól, ami kimondhatatlan. Feszültséget teremtő, annak, akivel a lírai én beszélgetni akar, nem is tudja, mit mondana, csak úgy beszélgetne a konyhában. Ismerős érzés. Nem a beszélgetésé, hanem a beszélgetés vágyáé a főszerep. Megítélésem szerint nem igazán illik a többi vershez tematikában, így nem értem, miért lett ez éppen a kötet címe. A Citromelégia című vers sokkal jobban megfelelt volna a kötet hangulatának összefoglalására és címnek is. Ez is a karanténversek közé tartozik. A lírai én ugyanúgy közönyösen áll hozzá a bezártsághoz, mint a bezártság nélküli élet emlékeihez.

A verscímeket kicsit fantáziátlannak találtam. A kötetben szerepel két darab Vers című vers is, amire eddig még nem láthattunk példát az előző kötetekben. Az Akartam egy Triceratopsz című verset írni címet giccsesnek, túlírtnak tartom. A legtöbb címnek nem éreztem funkcióját, nem voltak elég ütősek, nem adtak hozzá semmit a művekhez.

A kötet záróverse az Egyszer használatos jelszó. A kilenc versszakból hat első sora megegyezik, a többi háromnak is hasonló sor a kezdése, csak a szavak kombinációja megváltozik.

„Most viszik most viszik”
„Viszik viszik most most”
„Most hozzák most hozzák”
„Most visznek most visznek”

Az ismert magyar népdalra hajaz, emiatt ennek a versnek is lesz egyfajta dalszerűsége. Véleményem szerint ez sokkal jobban passzolt volna a Rókák esküvője című kötetbe, ahol a fő tematika a gépek és a természet viszonya volt. A vulkánkitörésről és tolató teherautózajoktól hangos versbe van ágyazva az egyszer használatos jelszavak átka: a felejtés. A vers maga kiváló, de ahogy említettem, nem éreztem hűnek a kötethez.

Összességében ajánlom ezt a kötetet mindenkinek, aki szeret szenvedni, sarokban ülve negyvenfokos citromos vizet inni macskás bögrében, és nem bánja, ha közben egy buborék folyamatosan azt üvöltözi, hogy ugyanabból az anyagból vagyunk.