Sally Rooney visszatért, avagy a szép világ és a csúnya kritika

Körülbelül az egy héttel azelőtti vasárnapon, hogy megjelent új regénye, nagy izgalommal csaptam le a Guardian Sally Rooney-val készült interjújára. A balos eszméket képviselő médium és a marxista író amalgámjától egy kiegyensúlyozott beszélgetésre számítottam, mely túlmutat a szokásos, nyilvános megjelenéseit jellemző fekvőrendőrös zötykölődésen. Ehhez képest meglepve kellett tapasztalnom, hogy bekezdésről bekezdésre emelkedik a vérnyomásom.

Rooney úgy munkásságában, mint személyében izgalmas színfoltja a kortárs mainstream irodalomnak. A Conversations with Friends (Baráti beszélgetések) és a Normal People (Normális emberek) elsöprő sikere után gyakorlatilag az egész világ tűkön ülve várta, mivel rukkol elő legközelebb. Minden új információt, amely a gondosan vezényelt, óriási méreteket öltő marketingkampány keretein belül kiszivárgott, szinte tömeghisztéria követett. Ironikus módon, természetesen, hiszen az író eddig is leplezetlen averziója a hírnévvel és hozadékaival szemben ezúttal központi szerepben köszön vissza a Beautiful World, Where Are You (Hová lettél, szép világ) lapjairól. Az ominózus interjú is ezt találta feszegetni, csupán annyi volt a probléma, hogy gyümölcsöző diskurzus helyett ebkötést meg karót kaptunk a húsleves mellé.

Rooney-n, csakúgy, mint a regényén, nehéz fogást találni, hiszen eléggé tisztában van magával ahhoz, hogy ne féljen ambivalens érzéseket, véleményeket kifejezni és hagyni egy légtérben létezni. Emma Brockes újságírónak ez nem is sikerült, helyette inkább maradi, konzervatív nagybácsikat megszégyenítő módon bagatellizálta el az egyébként érdekes beszélgetést. Az olvasó ott kezd el először gyanakodni, mikor megjegyzi, hogy „igazán nagy súly ez [a megjelenést megelőző elvárások] egy ilyen apró fiatal nő vállára”, de ezt még elintézi egy izmosabb szemforgatással. Ezután azonban szóba kerülnek Rooney aggályai az ő és családja magánéletét övező, szűnni nem akaró kíváncsisággal kapcsolatban. Egyrészt hangsúlyozza a háttérinformációk fontosságát a reprezentációs egyenlőtlenségek orvoslásában általánosan, másrészt kifejezi a diszkomfortot, amit ez neki személyesen okoz, feltéve a kérdést, hogy ugyan miért hatalmazza fel a közvéleményt az ő írói mivolta arra, hogy jogot formáljon az általa közzétett munkán kívül bármire. Brockes nemes egyszerűséggel annak tulajdonítja ezt a nagyon is komplikált és komplex problémát, hogy Rooney csupán túlgondolja az egészet, mert hát mindenkit csak a jó szándék vezérel: normális, hogy az emberek többet akarnak tudni arról, akit tisztelnek és szeretnek. Gyerünk, gyerekek, ide tessék felsorakozni, és mindenki, akinek tetszik, meghúzhatja Sally haját.

A cikk lekezelő hangneme egyenesen vérlázító, s az ember nem is igazán érti, hogy került ki a szerkesztők keze alól a nagyvilágba, több mint fél évszázaddal az ún. új kriticizmus (New Criticism) szárba szökkenése után. A különösen angolszász irodalmi körökben népszerű mozgalom inkább reakcióként indult, mint akcióként – pontosan az ilyen személyeskedő, a szerzőt és magánéletét kicsinyesen előtérbe helyező, akkoriban konvencionális kritikára. Már-már botrányos, hogy 2021-ben az írónak emlékeztetnie kell beszélgetőpartnerét arra a laza kis tényre, hogy nem lehet csak úgy (vagy egyáltalán!) egyenlőségjelet tenni a szerzői én és a karakterek vagy a narrátor közé. Tény és való, hogy a Beautiful World tematikája felkelti az érdeklődést az iránt, hogy hol ér véget a fikció és kezdődnek Rooney tapasztalatai, de magunkat csonkítjuk meg, ha nem lépünk tovább ennél a szintnél a mű elemzése során.

Elemezni ugyanis van mit, bőven. Elsőre a szinte hideg narratív megoldások tűnnek fel, melyek nemhogy nem nyújtanak betekintést a szereplők belső világába, de nem is engednek közelebb hozzájuk egy karnyújtásnyinál. Négy harminc körüli, a maga módján elveszett élet csetlését-botlását követjük úgy, hogy csak számtalan kérdést kapunk, válaszokat nem. Az alig létező cselekmény párhuzamosan fut a regény episztoláris fejezeteivel, a könyv középpontjában álló két egyetemi barátnő egymásnak írt e-mailjeivel. Azt már eddig is gyaníthattuk, hogy Sally Rooney fogja újra divatba hozni a hosszú, filozofikus levelek írását, mostanra azonban kétség sem férhet hozzá. Politika, magánélet, művészet és kultúra – amit csak el tudunk képzelni, az terítékre kerül a levelezés folyamán, szinte fájdalmasan időszerű hangnemben. Fontos viszont megjegyezni, hogy ezekben a szakaszokban nem egyfajta személyes ideológiadömpinggel találjuk szembe magunkat, melyet Rooney a karakterei szájába adott volna. Ellenkezőleg, egy dinamikus, a történések által is organikusan befolyásolt, reaktív eszmecsere ez – bár Brockes szerint nehezen hihető, hogy két nő közt ilyesfajta intellektuális kapcsolat lehetséges…

A nézőpontok többdimenziós mivolta érdekes kontrasztot alkot Dublin térbeli jelenlétével a szövegben. Az írónő által előszeretettel megjelenített városnak ezúttal a sík mivolta kerül fókuszba, a leírással mintegy megidézve a Fredric Jameson-féle posztmodern alany vertikálisan tagolt tudatát, mely visszaköszön a karakterekben is. Ennélfogva sem értem, miért hánytorgatják fel kritikusok, hogy igazából jelentős politikai vagy morális állásfoglalásnak nem nevezhető a regény, nem nyújt megoldást egyik problémára sem, amit felvet. Vajon honnan származik az optimizmus, mely szerint egy ennyire autentikusan huszonegyedik századi írás önerőből megválaszolhatná az élet, a társadalom nagy kérdéseit? Szerencsére Rooney nem vágja maga alatt a fát, helyette a meglévő káoszból próbálja materializálni azt, ami kézzel fogható. Sokkal jelentősebb például a meglebegtetett, általánosnak mondható szocialista értékrendnél a baloldalat évtizedek óta fogva tartó szémantikai zsákutca azonosítása, mely túlságosan is ismerős frusztráció a kortárs párbeszédben.

Külön említést érdemel az egyén és a társadalom egymáshoz mérése és a finom egyensúly, ami annyira élvezhetővé teszi a regényt. Ha valaki eddig inkább a politikai állásfoglalása ellenére, semmint miatt szerette Rooney munkáit, annak nem érdemes kézbe vennie ezt az újat, akit viszont ez nem tántorít el, az az intellektuális elmélkedések közé mintegy beszőve hihetetlenül igazi, emberi pillanatokat talál. A próza nem okoz csalódást sem a szürke hétköznapok, sem fortyogó indulatok, sem a hibátlan szexjelenetek terén, így nem is marad az olvasóban semmi hiányérzet a lezárásnak nem nevezhető lezárás után.

A Beautiful World, Where Are You nem adta alább a várakozásoknál, de szükségszerűen más lett, mint amire számítottunk. Lassabb, meditatívabb, bizonyos szempontból mérsékeltebb, mint amihez Rooney-tól hozzászoktunk. Mindez persze nem jelent semmit, hiszen úgy személyesen, mint a szövegben elhelyezett, a kiadóiparra mért stílusos kis rúgásokkal mindenkinek a tudtára adja, hogy nem a rendszer kiszolgálása a célja, mikor leül írni, és már azzal a két sorral is többet tudunk róla, mint szükséges, mely a cím alatt található az első oldalon: Sally Rooney ír regényíró. A Baráti beszélgetések és a Normális emberek szerzője.