Elfeledett zsidó nők a holokauszt árnyékában

Vannak elfeledett történetek, emberi sorsok, történelmi momentumokat befolyásoló események, amelyek hosszú időn keresztül nem kerülnek elő, míg valamilyen popkulturális műfaj nem merít ihletet belőle. Éppen ilyen a lengyel partizánnők története. A II. világháború már nagyon sok módon és sok szemszögből feldolgozásra került, de amikor az ember már azt hinné, mindent látott, belebotlik Judy Batalion Partizánnők: A lengyel gettók zsidó ellenállói c. könyvébe.

Az író holokauszttúlélők leszármazottja és művészettörténész, aki a kötet megírása előtt épp női kollaborációkkal foglalkozott, és olyan erős női sorsokat, illetve zsidó közösségeket keresett, amelyek segíthetik a saját identitáskrízisének leküzdésében. Kutatásai során a British Library-ben rátalált a Nők a gettóban c. könyvre, amelyben először találkozott a partizánnők létezésével. A tény, hogy zsidó neveltetése, kulturális és történelmi ismeretei ellenére sem hallott még sohasem ezekről a nőkről, elég motivációnak bizonyult, hogy egy tízéves kutatómunkába kezdjen, és megírja a könyvet.

A kötet már csak azért is izgalmas, mert felülírja a zsidókról alkotott passzív holokauszttúlélő képét, és egyéni sorsokon keresztül mutatja be a 40-es évek lengyel underground szerveződését a náci kegyetlenség ellen. Mindezt regényesen, így az olvasót még inkább bele tudja vonni a II. világháborús évek Lengyelországába. Batalion több beszámolóból ollózta össze a teljes képet, az érzelmileg leghitelesebb és tényszerűen legpontosabb narratíva után kutatott, ha kétségek merültek fel, elfogadta a nők vallomását és igazságát.

A társadalmi hátrányokból a nők képesek voltak előnyt faragni. A szegénységben élő zsidó nők már a háború előtt is dolgozni kényszerültek, és így lehetőségük nyílt megismerni a lengyel keresztények szokásait. „Tudták például, hogy míg a zsidók naponta mostak fogat és gyakran viseltek szemüveget, a lengyelekre egyik sem volt jellemző.” Az oktatásban jelen lévő nemi egyenlőtlenségek, és hogy a fiúk zsidó intézményekben jiddisül tanulhattak, míg a lányok lengyel állami iskolákba jártak, azt eredményezték, hogy a lányok akcentus nélkül beszélték a lengyel nyelvet, és ha nem rendelkeztek szemita vonásokkal, már csak a keresztény személyazonosságot kellett magukra húzniuk, és tökéletes kémeknek számítottak a gettókban. Sőt, némi változtatással a jiddisből megbízható némettudás lett.

„A lányoknak egyszerűbb dolguk volt, hivatalokban, üzletekben, színésznőként és cselédlányként dolgozhattak. Iskolázott nők, akik addig semmilyen fizikai munkát nem végeztek, boldogan vállaltak házvezetőnői állást. Bölcsődékben is elhelyezkedhettek. A férfiaknak nem ment ilyen könnyen: ha a németek gyanították, hogy az illető zsidó, utasították, hogy tolja le a nadrágját. Egyetlen körülmetélt fiúcsecsemő egy egész családot lebuktathatott.”

Mikor 1939. szeptember 1-jén a nácik megszállták Lengyelországot, még sok nőnek lehetősége lett volna emigrálni, mégse tették, hanem családjukat hátrahagyva csatlakoztak az ellenállókhoz. A nők futárként információt, ételt és fegyvereket csempésztek, kémkedtek, beépültek a Gestapóba, nácikat gyilkoltak, felkeléseket szerveztek. A varsói gettófelkelésben összesen több mint száz zsidó nő harcolt a mozgalmi egységekben. Míg a gettókban mozgó női futárok példaképnek számítottak minden ellenálló szemében, az erdőben, vidéken mozgó zsidó partizánnők többsége elnyomta személyiségét, és arra kényszerültek, hogy a férfiakra főzzenek, titkárként, gyorsíróként és fordítóként, esetleg ápolóként dolgozzanak. Akadtak azért kivételek, akik hírszerzőként, felderítőként, fegyverszállítóként, szabotőrökként vettek részt a partizánakciókban, és akik „a helyi parasztok döbbenetére felfegyverkezve jártak, hátukon pisztolyok és olykor gyerekek is lógtak.”

Az SS által elfogott zsidó ellenállók, 1943

A nők helyzetét tovább nehezítette, hogy állandó szexuális kizsákmányolást, megszégyenítést és erőszakot kellett elszenvedniük, függetlenül attól, kiderült-e a zsidóságuk. Ezeket sokszor „önként” vállalták, hogy a csapataiknak segítsenek. Így lettek a nácik ágyasai, ami ráadásul extra kockázatot is jelentett, mert sokkal nagyobb volt az esélye annak, hogy elárulják valódi identitásukat.

Batalion rengeteg irodalmat, interjút és dokumentumot használt fel a könyv megírásához, így felmerül a kérdés, miért tűnt el mégis a süllyesztőben a zsidó női ellenállók története. Nagyrészt a politikának köszönhetően: Izrael első éveinek baloldali politikája a gettóharcosok történeteire épített, mert ezek beleillettek a pártról kialakított képbe. A gettóharcosokat megszólaltatták, ám visszaemlékezéseiket sokszor a párt érdekei szerint módosították. Majd az izraeli zsidók elkezdték fizikailag gyengének, passzívnak és hiszékenynek titulálni az európai zsidókat, míg magukat a jövőnek tekintették. „Az ellenálló harcosok – a gyengének semmiképpen sem nevezhető zsidók – emlékét eltörölték, hogy megerősítsék a negatív sztereotípiát. Az ellenállás története feledésbe merült. A háború után egy évtizeddel már mindenki készen állt a koncentrációs táborok történetének befogadására, a trauma közérdekké vált.” A problémát tovább bonyolítja, hogy van, ahol máig etikai kérdéseket vet fel az anyag bemutatása, például az Egyesült Államokban, mivel a koncentrációs táborok túlélőit passzív elszenvedőnek állíthatja be, így a diskurzus könnyen áldozathibáztatásba fordulhat. Batalion szerint ez komoly kockázat egy olyan közegben, ahol a népirtás lassan kikopik az emlékezetből (egy 2018-as felmérés szerint az ezredfordulón született amerikaiak 2/3-a nem tudja, mi az az Auschwitz).

Ennek ellenére, nem szabad, hogy ezeknek a lányoknak a története újra eltűnjön a köztudatból. Ezek a nők, akik a biztonságos jövő helyett a harcot választották, akik bunkerekben váltak felnőtté, akik a fakanál helyett fegyvert ragadtak, és a végső erejükig tagadták saját lényüket, hogy felvegyék a küzdelmet az indokolatlan népirtás ellen, fontos elemei a történelemnek, és megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk.