202109.30
0

A világ összes ideje (spoilermentes)

Összefolyik benne minden csalódás, minden lecke, ami Bondot az elmúlt filmek alatt formálta, és most először érződik nemcsak popkulturális ikonnak, de releváns példaképnek.

Sherlock Holmes mellett talán James Bond a brit kánon egyetlen olyan figurája, aki minden mellényúlása ellenére a mai napig képes tömegeket csábítani a vetítőtermekhez. Ian Fleming ikonikus szépfiúja mindig is a kedvenceim közé tartozott, elvégre kalandjai nemcsak szórakoztattak, de tanítottak (ha időnként öntudatlanul) is a maszkulinitás és az elegancia időszerűségeiről. Aki pedig valaha váltott velem két szót, azt valószínűleg nem éri meglepetésként, hogy leginkább mindig is a Craig-éra modern, progresszívebb érzelemvilágával tudtam azonosulni. Olyan történet ez, mely csaknem 16 év és két instant klasszikus után zárul most le, a Nincs idő meghalni pedig éppen ezért talán a legeseményszerűbb film, amit a járvány kezdete óta kaptunk. És hogy megérte-e várni rá?

A történet szerint James Bond (Daniel Craig), miután az előző rész végén szakított a brit titkosszolgálattal, boldogan tengeti „nyugdíjas” hétköznapjait szerelmével, Madeleine Swann-nal (Léa Seydoux). Rövidesen azonban egy Safin nevű, megalomániás idegen (Rami Malek) bújik elő a lány múltjából, aki hamar éket ver kettejük közé, az alaposság kedvéért pedig egy kísérleti szuperfegyvernek is a birtokába kerül. Bond a CIA oldalán, egykori ügynöksége új 007-ével (Lashana Lynch) versengve ered a titokzatos terrorista nyomába, a tétek pedig minden eddiginél magasabbra szöknek nemcsak a világ, de Bond magánélete szempontjából is.
A Nincs idő meghalni már az első percekben felépít egy, a Craig-filmekhez mérten is sötét hangulatot. Az előző epizódok hektikus, in medias res nyitányait kontrasztolva sokkal visszafogottabb, drámaibb képsorok vezetik fel a kalandot, melyek kapásból elvarrják a széria egyik legfontosabb érzelmi szálát. A True Detective zseniális első szezonjáért felelős Cary Fukunaga rendezése azonnal rákapcsolódik ugyanarra a vágányra, amire két éve a Bosszúállók: Végjáték. Mindjárt egyértelműve válik, hogy végre összefutnak az eddig kacskaringózó szálak, innentől pedig senki és semmi nincs biztonságban. Billie Eilish melankólikus főcímdala éppen ezért sikerrel jár abban, amiben Sam Smith pár éve (szerintem) elbukott. Itt ugyanis valóban indokolt, hogy Bond ünneplése helyett inkább megemlékezzünk eddigi jellemfejlődéséről, és felkészüljünk annak végső elbírálására. Fukunaga filmje határozott, és egy percig sem tagadja, hogy mondanivalója van, viszont rengeteget tanul elődje, a Spectre hibáiból, és betonkemény alapokra helyez minden gondolatot.

Ez az alap maga James Bond. A film egyértelműen az övé és Madeleine-é, mindenki más csupán statiszta kettejük hattyúdalához. A köztük feszülő, az előző filmből sajnos hiányzó kémia itt pillanatok alatt kialakul, ez pedig kellő érzelmi alapot biztosít ahhoz, hogy Craig még egyszer, utoljára hiteles tükrévé válhasson a modern férfiképnek. Alakítása kiforrottabb, mint korábban bármikor. Összefolyik benne minden csalódás, minden lecke, ami Bondot az elmúlt filmek alatt formálta, és most először érződik nemcsak popkulturális ikonnak, de releváns példaképnek. Az ügyeletes főgonosz, Safin sajnos korántsem ennyire érdekes. Rami Malek ugyan mindent megtesz, hogy hátborzongatóvá tegye a figurát, a forgatókönyvtől azonban messze nem kap elég figyelmet és mélységet. A tengernyi marketing ellenére végül csak egyike a film négy „mellékgonoszának”, akik igazából mind szórakoztatóak a maguk módján, de aki markánsabb jelenlétet várt Malektől, az valószínűleg csalódni fog. Hasonló a helyzet az új 007-essel, aki sokkal hangsúlyosabbnak tűnt az előzetesekben, mint a tulajdonképpeni filmben. Kapcsolata Bonddal abszolút felszínes, és csak egyike a sok ideiglenes bajtársnak, akik a kaland során megfordulnak kedvenc ügynökünk oldalán.
A kissé száraz mellékszereplő-gárdán szerencsére sokat dob a film remek ritmusa. A helyszínekkel többnyire változik az aktuális ellenfél és bajtárs is, így mindenki elég időt és lehetőséget kap, hogy szimpla akcióhősként is szórakoztatni tudjon. A háromórás hossz mindezek ellenére határozottan soknak érződik, még ha túlnyújtottnak feltétlenül nem is. A cselekmény ugyanis kellően változatos, a fordulatok nyújtotta lendület pedig végig sodor magával. A szövegkönyv szintén remek, és sokat dob az összkép befogadhatóságán, hogy mind a drámaibb, mind pedig a felszabadultabb pillanataiban kreatív mondatokkal dobálózik. Két szócsata között azért az öklök is fel-felszólalnak, ezen a téren pedig szintén megkapunk mindent, amit egy Bond-filmtől várnánk. Az akció végig látványos, intenzitásában és eleganciájában helyenként a Skyfallt idézi, még ha összességében nyersebb és klasszikusan akciófilmesebb is. Bizonyos koreográfiák kifejezetten zseniálisak, különösen akkor, amikor az érzelmeket is sikerül a részleteikbe szőni. Az akciónak ez a sajátos, már-már romantikus megközelítése az, ami miatt a gyengébb Bond-kalandok többségére sem tudok haragudni, Fukunaga pedig bebizonyította, hogy tökéletesen érti, mitől döglik a Bond-gonosz.

Talán itt lenne érdemes megemlíteni, hogy a Nincs idő meghalni talán a Craig-éra legérzelmesebb filmje lett. Sokszor nem konvencionálisan, sőt kiborítóan próbál hatni a nézőire, így nem lennék meglepődve, ha Az utolsó Jedikhez hasonló ellenreakciókat is kiváltana, de azt senki nem mondhatja majd, hogy nem érződik minden képkockáján az alkotók szenvedélye. Már csak az a temérdek nosztalgia, amire a cselekmény épül, megérne egy külön cikket. Ez nyilván a régi motoros Bond-rajongóknak szól a leginkább, és visszaköszön szöveges utalásokban, látványelemekben, de Hans Zimmer zenéjének bizonyos újrahasznosított motívumaiban is. Mindemellett természetesen a Craig-éra filmjeit, azoknak karaktereit és történetszálait is sikerül felidézni, kikerekíteni, így a friss rajongók sem lesznek híján érzelmes kikacsintásoknak. Bizonyos szempontból ez a film lezárása nemcsak a Casino Royale óta készült filmeknek, de az egész eddigi Bond-szériának. Mintha tudomást venne róla, hogy mindaz, amit Bond az elmúlt évtizedekben képviselt, mára relikviává vált, kellemes nosztalgia csupán, amitől lassan ideje volna megválni. Ez a zsigeri szinten keserédes, ám szellemiségében abszolút pozitív hangulat belengi az egész filmet, és nem tagadom, hogy időnként sikerült alaposan megkönnyeztetnie.
A Nincs idő meghalni tökéletes búcsú Daniel Craig Bondjától. Filmként ugyan távolról sem az, egy kissé szétszórt, egy kissé túlnyújtott, de a legvégső képkockáig monumentális és érzelmes utazás. Régi és új fanoknak egyaránt izgalmas és elegáns élmény lehet, ami közönségfilm létére sem fél merész lenni. Azt nem garantálhatom, hogy mindenkire akkora hatással lesz, mint rám volt, de az biztos, hogy még a legcinikusabb nézők is nehezen tudnak majd agyatlan akciófilmként tekinteni rá.

Szólj hozzá!

Your email address will not be published. Required fields are marked *