Az anime helye a modern kultúrában

Nagyrészt az internet kulturális globalizációjának köszönhető, hogy az utóbbi években több rétegműfaj is a mainstream közönségek étlapjára avanzsált. Sajnos Közép-Kelet-Európában változatlanul megvonjuk az elismerést sokuktól, a videójátékok mellett pedig talán az animék küzdenek a legtöbb előítélettel. Az őket érő „kifogások” nagy része érdekes módon egybeesik egyéb, mostanra elavult popkulturális álláspontokkal, melyek fokozatos leépülése mellett sokan már inkább megszokásból, mintsem meggyőződésből idegenkednek a zsánertől. Éppen ezért, mint a japán animáció egykori nagy szerelmese, úgy döntöttem, összefoglalom, hányadán is áll az anime 2021-ben, és miként lehet vonakodó közép-kelet-európaiként is megbecsülni.

Az anime vizsgálatához elengedhetetlen tisztázni az animációs film szerepét a japán kultúrában. Míg a rajzfilmek mifelénk másodrangú közvetítőkként élnek a köztudatban (ha konkrét megvetésben nem is, korosztályi és tematikai megszorításokban ez mindenképp megmutatkozik), Japánban egyenértékűek az élőszereplős alkotásokkal. Ez a hozzáállásbeli különbség az irodalomban is tetten érhető, ahol a képregények és egyéb vizuális történetmesélő műfajok szintén egyenrangúak a költői és prózai művekkel. Az „anime” szó éppen ezért a japánoknál nem megkülönböztető jelző, minden animációs filmet így neveznek, a globális kultúrában viszont sokkal konkrétabb jelentéssel bír. Ennek a legfőbb oka, hogy a japán rajzfilmvilág összeegyeztethetetlen azzal az elv- és szabályrendszerrel, amit nyugaton a Disney népszerűsített. Az animék minden korosztályt megcéloznak, bármilyen témát és műfajt feldolgoznak, az animációra pedig kizárólag közvetítőként tekintenek, stilisztikai korlátként soha. Az egyetlen, ami egységes bennük, az az audiovizualitás.

Talán a leggyakoribb, az animék látványvilágát illető kritika a „nagy szemek”. Ez számomra két okból érdekes. Egyrészt azért, mert a túlzott szemméret igazából egy kölcsönzött nyugati látványelem (lásd: Betty Boop és egyéb korai rajzfilmfigurák), másrészt pedig azért, mert még csak nem is nevezhető gyakorinak. Sőt, az animék kivételesen nagy hangsúlyt fektetnek a minél hitelesebb testarányokra, az indokolatlanul nagy szemekre műfaji sajátosságként tekinteni pedig körülbelül olyan, mint a Jankovics-féle absztrakcióval jellemezni minden magyar rajzfilmet. Ami valóban gyakori és szokatlan stílusjegy, az a sajátos jelképrendszer. Ilyenek például az óriás izzadtságcseppek vagy a villámló szemek, mint a zavar és a harag jelzői, de ide tartozik személyes kedvencem is, a sokkhatás érzékeltetése a figurák minimalista színezésével. Az avatatlan szemnek mindezt tényleg szokni kell, különösen akkor, ha egyébként véresen komoly történetekben tűnnek fel, viszont efféle kollektív stíluselemeket a nyugati stúdióktól is megszokhattunk (ide sorolhatóak olyan hollywoodi klisék, mint a popkulturális kikacsintások, az akcióhősök egysorosai vagy a sitcomok bejátszott közönségreakciói). A gond minden jel szerint inkább az, hogy a többségnek nem volt alkalma megszokni az animéket. Miért is van ez?

Úgy gondolom, hogy ez a hazai (esetünkben magyar) forgalmazási módszerek következménye. Aki gyerekkorában nyitott is volt az animékre, az is csak olyan helyeken találkozhatott velük, mint a hétvégi (a köztudatban gyerekesként élő) matiné vagy a kizárólag este sugárzó (és emiatt eredendően különcnek érződő) Animax. Emellett a leszinkronizált animék sem voltak kimondottan sokszínűek. Az olyan egész estés filmek, mint A vadon hercegnője vagy a Chihiro Szellemországban a Disney-forgalmazásában jutottak el hozzánk, így sokan a mai napig nem is tudatosítják, hogy animék, a sorozatoknál pedig leginkább a „gyűjtsd össze mind” történetek (Pokémon, Digimon, Yu-Gi-Oh!) és a véget nem érő fantasyk (Bleach, Naruto, Inuyasha) közül választhattunk. Olyan gyöngyszemek, mint a Perfect Blue, a Death Note vagy a Cowboy Bebop csak ritkán jutottak el hozzánk, és nem mintha a többi felsorolt animével bármi gond lenne, de 20 éve még nagy divat volt minden tiniorientált akciófantasyt automatikusan másodrangúnak tekinteni. Mára azonban ennek a kulturális megvetésnek semmi nyoma.

A Marvel-univerzum a 2010-es évek alatt szinte alapműveltséggé kovácsolta a korábban rétegműfajnak számító képregényfilmeket, velük együtt pedig az akció- és kalandorientált, gyakran látványos összecsapásokra és irreális szituációkra épülő történetmesélést. 2021-ben már egyáltalán nem ritka, sőt természetes az, hogy valaki csak fiktív félistenek pankrációjáért legyen hajlandó felköhögni a mozijegy árát. A Narutót, Fullmetal Alchemist-et és egyéb kalandaniméket így sokkal könnyebben befogadja az átlagnéző is, különösen azóta, hogy a Trónok harca a sorozatfanatikusok közt is bérelt helyet szerzett a fantasynek. Persze mondhatnánk, hogy a nagyrészt tinédzserekből álló szereplőgárdák továbbra is elkülönítik az animéket, viszont mára ez is inkább egy berögződés. A Harry Potter és Az éhezők viadala által popularizált young adult műfaj valójában már régen immunissá tett minket a világmegmentő középiskolások látványára, és csupán ezt a megszokást kéne kontextualizálni az animék felé. Az ilyen történetekben épp az a vonzó, hogy azt a társadalomformáló tizenéves vágyálmot idézik meg, ami egykor mindannyiunk hétköznapjait meghatározta, a japán írók pedig sokkal tudatosabban és hitelesebben nyúlnak a koncepciókhoz, mint a Beavatott kaliberű szemetek.

Figyelmeztetek azonban bárkit, aki esetleg úgy dönt, hogy az eddigi előítéleteit félredobva bevállal egy animét két Netflix-széria közt, hogy a szubkultúrával való első találkozása kiábrándító lehet. Az úgynevezett „otaku” kultúra berkein belül sajnos számtalan formában burjánzik az elitizmus. Egyike azoknak a közösségeknek, ahol még lingvista megkülönböztetés is szóba jöhet, gyakran ugyanis másodrendűnek vannak titulálva azok, akik nem eredeti (azaz japán) szinkronnal animéznek, de a gamerekre is jellemző „X nem is igazi anime, nézd inkább Y-t” kapuőrzéssel is összefuthatunk. Nem véletlen a videójátékos kultúrával való összehasonlítás, az elitizmusnak ugyanis mindkét esetben hasonló okai vannak. A gamerek és az otakuk is sokáig megvetett, kirekesztett szubkultúrák voltak, különösen a hozzánk hasonló, a nyugati médiát sokáig nélkülöző világrészeken. Az elitizmus mindkét esetben afféle védelmi mechanizmus, amivel az emberek a saját (sokáig különcségként kezelt) rajongásukat próbálják mérhető teljesítményként beállítani. Az animerajongókat ráadásul sokáig perverzióval is vádolták, ami nagyrészt abból fakad, hogy a mainstream közönség félreértett olyan rétegműfajokat, mint például a hentai (ami gyakorlatilag animált pornó, és a közhiedelemmel ellentétben nyugaton is éppen annyira népszerű, mint keleten), vagy tévesen értelmezett bizonyos ábrázolásmódokat (mint például a sztereotipikusan szexista animelányokat, akik szintén nem nevezhetőek japán sajátosságnak, lásd: Jessica Rabbit).

Az otaku-kultúra láttán könnyen érezhetjük úgy, hogy rossz helyre születtünk, és az anime csak azokat tudja igazán megragadni, akiket babakorban a keleti kultúrára való hajlammal etettek, ám ez egyáltalán nincs így. Kontroverzális véleményem szerint ugyanis az anime nem japán. Legalábbis bizonyos értelemben. Az anime szerintem ugyanolyan fiktív képviselete a keleti világnak, mint amilyen Hollywood a nyugati világnak. Hollywood sem az amerikai kultúrát képviseli, hanem egy többé-kevésbé semleges, a nyugati világ sztereotípiáit és irodalmi kánonját egyesítő fikciót, amivel a világon bárki azonosulni tud. Az animék ugyanezt teszik keleti sztereotípiákkal, keleti vallásokkal és keleti műtörténeti motívumokkal. Kellő nyitottság mellett bárki azonosulni tud velük, és egyedül több évtizednyi kulturális sarkításnak és félreértésnek köszönhető az, hogy sokan a mai napig valamiféle mumust látnak a műfajban. Pedig az anime tényleg a legjobb barátja lehet azoknak, akik minőségi sorozatok híján már a Netflix szennyesére fanyalodtak. A japán animáció könyvtárában Trónok harcát idéző dark fantasytől kezdve horroron, thrilleren és krimin át egészen romantikus vígjátékokig és drámákig bármi megtalálható. Miért ne lehetne egy anime a következő sorozat, ami a képernyő elé szegez?

Kissé elcsépeltnek érződik mindig erre kilyukadni, de tény, hogy az internet korában a kulturális gátak gyorsabban omlanak le, mint valaha. Gyakran nehéz lépést tartani, ám mindenképpen megéri utánajárni, hogy az önkifejezésnek mennyi formája torzult el annak idején a begyöpösödött „kulturális elit” lencséin keresztül. Ha nem is válunk utólag gamerekké, otakukká vagy képregényrajongókká, csak előnyünk származhat abból, hogy igyekszünk megérteni és megbecsülni ezeket a közösségeket. A társadalmi viszonyok ugyanis a mostaninál csak árnyaltabbak lesznek, az empátiához pedig továbbra is a kultúrán át vezet a legkényelmesebb út.