Vallomás az olvasói válságról – Viszály könyvajánló

Izgalmas a történetünk – a regénynek és nekem. Évek óta szemezgettem V. E. Schwab impozáns betűkkel nyomtatott nevével, kerülgettük egymást, hívogatott, és mikor aztán megakadt a szemem a Viszály kötetén, beadtam a derekam. Vonakodásom azonban nem fújt visszavonulót. Én is az a lány vagyok, aki szerint a könyvvásárlás és az olvasás két többnyire egymástól független hobbi. Ez a piros csoda is felkerült hát a többi várólistás közé a polcomra, és onnan folytatta a csábítást, míg újra el nem kapott egy gyenge pillanatomban. Komolyan – dark academia, félresiklott egyetemi barátság, ködös múltú ellenségek, mi kell még? Mikor végre egy pohár jegestea és egy ásítozó macska társaságában elkezdtem olvasni, azt hittem, megvett magának, és ezzel egymáséi is lettünk. Azonban hosszú, rögös út vezetett eddig a pillanatig. Ült már mellettem autóban, utazott velem a vonaton, sétáltunk együtt az esőben – gerince mindvégig sértetlen maradt, lapjai érintetlenek.

Bevallom, hullámzó olvasói teljesítményem leginkább rajtam állt – a profik függőséggel riogatnak a regénnyel kapcsolatban, és értem, miért. Talán mert a tipikus dark academia karakterekhez hasonlóan én is hajlamos vagyok némi megszállottságra (szerencsére bűntényig egyelőre nem fajult a dolog), ez a könyv pedig akkor jött, mikor a „rajongásom tárgya” pozíciót épp más töltötte be, egyszerűen rossz volt az időzítés. Hiszen e kétségekkel és megbánással teli érzelmes bevezető után mégis kijelenthetem: ez egy jó könyv.

„– Azt kérdezted tőlem, hogy akarok-e valaha hinni valamiben. Akarok. Ebben akarok hinni. Hinni akarok benne, hogy a világ több, mint amit látunk belőle – Victor kiloccsantott egy csepp whiskey-t a poharából. – Hogy mi magunk többek lehetünk. A francba is, hősökké válhatunk!”

A Viszály egy tisztességesen összerakott, vérbeli sci-fi thriller, V. E. Schwab Az elvetemültek című könyvsorozatának első része. A két főszereplő, Eli és Victor egyetemi csoporttársaik közül intelligenciájukkal kitűnő kollégiumi lakótársak. Míg Victor diplomamunkájában az adrenalin hatását kutatja, Eli izgalmasabb terepre téved: az emberfeletti képességek kialakulását kezdi el vizsgálni. Mikor rádöbbennek, hogy témáik összefüggenek, és Eli talán mélyebbre áshatja magát a kutatásban, mint először hitték, a tanulmányozás helyébe tettek lépnek, és az események tragikus fordulatot vesznek. Victor tíz évvel később szökik meg a börtönből, és azonnal a küldetéstudatban lubickoló Eli keresésére indul oldalán két segítőjével – egy tízéves lánnyal és egykori rabtársával. 

Az írónő a regényen végigfutó állandó homályt idősíkok váltogatásával és váratlan pontokon véget érő, rövid fejezetekkel biztosítja. A könyv központi eleme a konfliktus, amely köré minden más esemény és karakter szerveződik – az összecsapás Eli és Victor között. Kettejük kapcsolata és izgalmas dinamikája tartja fenn az érdeklődést a regény első felében. Külön-külön is épp elég érdekes és mély karakterek, hát még egy légtérbe zárva. Az írónő a viszály okát bölcs módon sokáig nem fedi fel az olvasó előtt – látjuk a múltat bemutató fejezetekben különös, távolságtartó, bizonyos értelemben mégis bizalmas barátságukat, a jelenben játszódó fejezetekben pedig a vérszomjat, amivel Victor fantáziál Eli éles vonású arcáról.

„Ballonkabátja finoman hullámzott, végigsöpört a sírkövek tetején, ahogy Victor dudorászva keresztülvágott a Meriti Temetőn. A dallam szellőként szállt a sötétségben. Sydney beleborzongott, miközben túlságosan bő kabátjában, szivárványszínű leggingsében és téli csizmájában caplatott Victor mögött. Kísértetekként járták a sírkertet, mindketten szőkék voltak és szépek, ránézésre lehettek volna akár testvérek, vagy apa és lánya is. Nem voltak azok, de a hasonlóság jól jött, hiszen Victor mégsem mondhatta azt az embereknek, hogy egy esőáztatta út mentén szedte fel a lányt pár nappal korábban.”

Az idősíkokon kívül Schwab különböző rétegekkel fűszerezi regényét és karaktereit. Nem kapunk feketét és fehéret, minden szürke ködbe burkolózik, az összes karakter rossz döntéseket hoz és hibázik, nincsenek jószívű hősök, akiket nyugodt lélekkel támogathatunk (annak ellenére, hogy az említett nem létező hősök időnként azt hiszik magukról, hogy léteznek), és nincsenek Dolores Umbridge-szerű főgonoszok, akiknek puszta gondolatától is kiráz a hideg.

Erőteljes érzelmeket látunk hideg, számító emberekben utat törni – féltékenységet, irigységet, bosszúvágyat, gyűlöletet. Ez a karakterközpontú ábrázolásmód azt eredményezi, hogy minduntalan találgat az olvasó, mégis mi történhetett, ami ennyire mélyre sodorta a két kísérletező kedvű egyetemistát. A dark academia irodalmának alapműve, A titkos történet (Donna Tartt) az egyik legjobb példa arra, hogy feszültséget fenn lehet tartani úgy is, hogy tudjuk, mi fog történni. Mindössze nem a mi a központi kérdés a fejünkben, hanem a miért. A Viszály is remekül hozza ezt.

Mint már említettem, számomra még az izgalmas cselekmény ellenére is a karakterek maradtak igazán emlékezetesek. Victor hideg világlátása és éles szeme, amivel környezetét olyan könnyen kiismeri és irányítja, Eli megszállott hite abban, hogy egy céllal teremtetett, ami mások fölé emeli küldetésében. Sok regénnyel ellentétben a mellékszereplők is színt kaptak – igazi mélységet, nem csak egy sebtében összedobott háttérsztorit, ami minden lábán sántít.

Nem tudok negatívumot felhozni a regénnyel kapcsolatban, ahogy azt sem tudom meghatározni, mi tartott mégis távol az olvasástól. Mindannak ellenére, hogy csak jókkal illetem a könyvet, valaminek hiányoznia kellett – annak a plusznak, ami máskor a világba ránt, és nem ereszt attól függetlenül, hogy ott van mellettem az elsuhanó táj vagy az ölemben egy doromboló négylábú.