Valahol messze délen

Előfordul, hogy egy film nem mélyenszántó gondolatokkal és narratív labirintusokkal várja a közönségét, csupán egy optimista kalanddal, ami legalább másfél órára kiragad a gyakran keserű mindennapokból. Hasonló élményhez pedig keresve sem találnánk jobb szemszöget a rácsodálkozás és a kompromisszummentes remény időszakánál, a gyerekkornál, különösen akkor, ha ötvözzük azt a nyári szünet önfeledt szabadságérzetével. Pontosan ezzel próbálkozik a Pixar új animációs filmje, a Luca.

A történet szerint az olasz Riviéra mélységeiben jóindulatú vízi szörnyek élnek. Ezek egyike a titokzatos felszínről ábrándozó Luca, akit a sors egy napon összehoz a bevállalós Albertóval, ketten együtt pedig emberi formát öltve elindulnak kiélvezni a tengerpart és a közeli halászváros, Portorosso izgalmait. A duó rövidesen eldönti, hogy beszerzik „az emberek legnagyobb találmányát”, a Vespát, és pénzjutalom reményében egy helyi emberlány, Giulia segítségével neveznek az éves triatlonra. Nem is sejtik, hogy az előttük álló kaland örökre visszhangzik majd a jövőjükben.

A Luca egészen máshogy közelíti meg a koncepcióját, mint a Pixar legutóbbi filmjei. A cselekmény háttérbe szorul, hogy helyet adjon hétköznapi, de annál ismerősebb és a nyári hőségben üdítőbb kalandoknak, melyek szinte csordultig töltik a néző tüdejét az olasz tengerpart levegőjével. A hangulat legfontosabb közvetítője nyilván az adiovizualitás, a filmnek pedig semmi szégyellnivalója nincs ezen a téren. A látvány merőben elüt a stúdió általános stílusától, színvilágában és frappáns egyszerűségében leginkább posztimpresszionista műveket és a Ghibli-stúdió legendás animéit idézi. Szinte minden képkocka festményként rikít a mozivásznon, a hangszórók pedig elegánsan szellőznek Dan Romer szívmelengető zenéjétől, ami egyaránt ragadja meg a gyermeki vágyakozás tisztaságát és a nyár kimeríthetetlen kalandérzetét.

Enrico Casarosa filmje enyhe kultúrsokkal várhatja a gyanútlan nézőt, ám hasonlóan könnyű elmerülni az olasz Riviéra sajátos világában, mint pár éve a Coco mexikói mitológiájában, még ha a monumentalitás ezúttal el is marad. A Luca meglepően visszafogott élmény, leginkább egy kisváros mindennapjait mutatja be, ezzel kvázi megidézve egy tengerparti kemping zsúfolt pezsgését. Mivel azonban a játékidő nagy részét Portorossóban töltjük, háttérbe szorul a víz alatti világ, amit személy szerint kissé bántam. Az alaphelyzet megcsavarása, miszerint nem egy gyereknek kell megtanulnia szörnyként viselkedni, hanem fordítva, igazából érdekes, viszont nagyrészt kihasználatlan marad mind humorforrásként, mind pedig a két világ közti kontraszt kiélezésében. Persze nincs gond azzal, hogy a film inkább az embervilágra összpontosít, a főszereplők valódi természetét pedig inkább a másság szimbolikájaként alkalmazza, viszont a szörnyvilág néha kifejezetten következetlennek hat, az emiatti fejvakarás pedig könnyen kiránthatja az embert az élményből.

A főszereplő trió szerencsére eltereli a figyelmet a forgatókönyv hiányosságairól. A köztük feszülő kötelék egy pillanat alatt magával ragad, és bár a felnőtteket kezdetben elidegenítheti a nyíltan gyerekes viselkedésük, a megnyilvánulásaik és beszélgetéseik kellően hitelesek ahhoz, hogy végig befogadhatóak maradjanak. Külön említést érdemel Luca és Alberto kapcsolata, amely talán a legkifinomultabb barátság, amit a Pixar valaha vászonra vitt. Elképesztő természetességgel ábrázolják a gyerekek szinte azonnal kiépülő bizalmát, majd annak fokozatos megingását a legapróbb ingerek és a személyes félelmeiket megerősítő jelek láttán. Giulia pedig ugyan valamivel később jelenik meg, de nagyon okos újragondolása a „harmadik kerék” fogalmának, ugyanis nem ő válik a csapat kívülállójává, hanem épphogy az ő jelenléte és különbözősége tesz azzá mindenki mást, és indítja el őket az egyéni változásaik felé. Ezek a változások pedig meglepően hitelesek, a film ugyanis nem riad vissza a szereplők drámájának reális ábrázolásától sem, legyen az egy, a szülők válása miatti kettős élet, a szorongató családból való kiszabadulás utáni vágy vagy akár a magánytól való félelem.

Az audiovizualitás és a szereplők dinamikája egy pörgős, hangulatbomba filmet eredményeznek, amitől viszont túl sok útravalót nem kell várni. A főszereplők szörnyléte egyértelműen allegórikus jellegű, viszont nagyon általános, ezáltal pedig a végső mondanivaló is egy kissé súlytalannak érződhet. Nincs azzal semmi baj, ha egy film – különösen egy olyan hangulatfilm, mint a Luca – optimista szeretne maradni, a gond inkább azzal van, hogy a konfliktus nincs eléggé elmélyítve és konkretizálva ahhoz, hogy érdemben reflektálhasson bármire. A végső üzenet a kompromisszum nélküli elfogadásról így könnyen közhelynek hathat, de még ha be is fogadjuk, túl sok teret ad az „igen, de” értelmezéseknek, amik épp azt akadályozzák meg, hogy akinek kell, az tanuljon a filmből. Mindez természetesen személyes meglátás, és a Lucának minden joga megvan ahhoz, hogy olyan film legyen, amilyen lenni szeretne, viszont biztos, hogy Casarosa nyári kalandja nem fog a Lelki ismeretekhez hasonlóan még fél év múlva is a fejemben motoszkálni. De talán nem is kell. Talán a cél egyszerűen egy zsigeri élmény és egy (ideális esetben) magától értetődő tanulság átadása volt, az pedig mindenképpen sikerült.

A Luca összességében egy hangulatos, üdítő nyári mozifilm lett, ami a gyerekeket egész biztosan elbűvöli majd energetikus főszereplőivel, a felnőtteknek pedig annak ellenére is minőségi szórakozást nyújt, hogy különösebben maradandó nem lesz. Az üzenetet pedig én túl általánosnak találtam, de az is tény, hogy sosem árt valamilyen formában tanulni az elfogadásról és a nyitottságról, különösen ha figyelembe veszünk bizonyos közelmúlti fejleményeket itt „Európa szívében”. Lássa csak nyugodtan minden gyerek, hogy a vízi szörnyeknek is joguk van a boldogsághoz.