Szürke pusztai hétköznapok sokszínűsége

Egy film számtalan módon ragadhat ki a hétköznapokból. Mostanában főként akcióhősök és digitális monstrumok grandiózus, természetfeletti csetepatéi a népszerűek, míg egyéb, filmtörténetileg valamivel klasszikusabbnak mondható módszerek fokozatosan kiszorulnak az átlag nézők látóteréből. Pedig nem feltétlenül kell akció és pörgés ahhoz, hogy valami érdekes legyen. A filmkészítőknek megvan például az a képességük, hogy utazásra invitálják a közönséget a moziszék vagy a kanapé kényelméből, mely ha modern értelemben izgalmasnak nem is feltétlenül mondható, egzotikusnak, a világunk sokszínűségét tálcán kínálónak annál inkább. A nomádok földje képében pontosan ilyen kortárs odüsszeiával állt elő a 2021-es díjszezon egyik kiemelkedő szereplője, Chloé Zhao.

A film egy Fern nevű özvegyet (Frances McDormand) követ, aki furgonjával együtt nekivág az észak-amerikai vidéknek, miután szinte mindent elveszít a 2008-as gazdasági világválság következtében. Az elkövetkező évet alkalmi munkától alkalmi munkáig éli, közben pedig sajátos kapcsolatokat alakít ki különböző nomád közösségekkel, akik hozzá hasonlóan a kapitalizmus szülte káosz elől próbálnak menedékre találni a szabad ég alatt.

Zhao drámája Jessica Bruder újságíró ismeretterjesztő művét adaptálja, és félelmetesen közel kerül a „művészfilmek” azon csoportjához, melyektől a laikus néző igyekszik távol maradni. Cselekményről a szó szoros értelmében nem beszélhetünk, nincs kézzel fogható konfliktus, sem pedig világosan felvázolt cél a főszereplő előtt. A film inkább egy menekülési folyamatot örökít meg, egy új létezési forma kialakítását a lehető legkevesebb társadalmi interferencia mellett. A képsorok főleg hangulatot építenek, viszont az időzítés miatt merem állítani, hogy még a türelmetlenebb nézőknél is betalálhat. Hiszen magunk is épp bizonytalanul lábadozunk egy válság közepén, megingott hittel a létszükségleteinket biztosítani hivatott rendszerekben, nem tudva, visszatérhetünk-e még valaha a régi kerégvágásba, hogy második esélyt kapjunk értékelni az élet apróságait. A nomádok földje mesterien komponálja másfél órás audiovizálus élménnyé saját szereplői lelki megnyugvását, és ajándékozza azt, ha csak ideiglenesen is a nézőinek.

Dinamikus események híján a helyszínek váltakozása, az utazás maga adja meg a film kimért ritmusát. Már-már úgy érződik, mintha Zhao a társadalmunk színfalai mögé kísérne, távol mindentől, amit tradicionálisan a kapitalista világ szüleményének tartunk. Gyéren lakott kisvárosok, félreeső raktárépületek váltják egymást, a közösségi élményt pedig nem a nyilvános tömegek vagy az egymással kényszeresen érintkező hivatalos szerepkörök biztosítják, hanem szabad emberek, akiket a közös szellemiség terelt egy útra. Maga a természet is visszafogottságában tündöklik, élettől pezsgő dzsungelek helyett az észak-amerikai prérik és sivatagok megnyugtató üressége szolgál színpadul az eseményeknek, a szerény, tompa hanghatás pedig azokat a zavartalan, teraszon végigbeszélgetett éjszakákat idézi, melyekben egy ideje nem lehetett részünk. Fern utazása ráadásul szépsége és hangzatossága mellett meglehetősen sokatmondó is. Pozitívan értékeli újra a kicsinységet, ahogy folyamatosan kontrasztba állítja a részt az egésszel, kihangsúlyozva mindkét fél nélkülözhetetlenségét a harmóniához. Az életkörnyezet esztétikai igényességét ugyanolyan fontosnak tartja, mint a túlélésre való törekvést, hasonlóképpen pedig egy halom követ sem tart kevésbé izgalmas képződménynek, mint egy csillagot. A legfontosabb viszont szerintem a természet és az ember közti kontraszt.

A nomádok földje elsősorban emberekről szól, az ő igyekvésükről, hogy érvényesülhessenek egy komplex világban. A monumentális, stabil tájképeket éppen ezért gyakran felváltják a mozgalmas, közeli arcfelvételek, hogy az emberek is számot adhassanak a saját szerepükről a létezésünk talán legfontosabb rész-egész viszonyában. Ezek a jelenetek nem is lehetnének emberibbek, Zhao ugyanis a főszereplőkön kívül szinte csak valódi, színészi képzéssel nem rendelkező nomádokkal dolgozott, akik gyakorlatilag magukat alakítják a filmben. A reakcióik, viselkedésük, valamint egyéni történeteik éppen ezért tökéletlenebbek, ám természetesebbek is, egy pillanatra sem érződik a hollywoodi drámákra jellemző színpadiasság. Ennek köszönhetően egyrészt sokkal befogadhatóbbá válnak a helyenkénti közhelyes megállapítások, hiszen legalább az őszinteségükben biztosak lehetünk, másrészt pedig tovább mélyül az érzés, hogy Zhao valóban a társadalmi hálónk legszélső, legvékonyabb szálaira vezet minket. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy a kétszeres Oscar-díjas Frances McDormand pazarul simul a nagyrészt amatőr szereplőgárdába. Főhősként ugyan erőteljesebb érzelmekkel kell dolgoznia, de azok mellett is kellően hétköznapi és esetlen tud maradni a szerepében ahhoz, hogy senki elől ne rabolja el a reflektorfényt.

Tény, hogy ez a film nem könnyen fogyasztható. Sokan valószínűleg úgy érzik majd, hogy egy színészekkel kiegészített dokumentumfilmet látnak, és bizonyos értelemben igazuk is lesz. Chloé Zhao elsődleges célja nem egy hagyományos történet vagy jellemfejlődés elmesélése, hanem hogy idegenvezetőnk legyen egy modern észak-amerikai túrán, melyet, ha úgy tetszik, pusztán zsigeri élményként is megélhetünk. Én mindenesetre úgy gondolom, hogy megéri olvasni a sorok között. A látszólag összefüggéstelen párbeszédek és jelenetsorok a nyugodt hangvételük ellenére egy igencsak zaklatott életérzést próbálnak a vászonra festeni és értékelni. A szabadság és a harmónia mögött végig ott motoszkál a társadalom stabilitásában való csalódottság, valamint a biztonságérzet illúziójának kétségbeesett hajkurászása. Érzések, melyeket ezekben a pillanatokban sokan magunk is megélünk, és melyek elől Fernhöz hasonlóan menekülni próbálunk ahelyett, hogy szembenéznénk velük. Pedig meg kell békélni a változással, a tudattal, hogy „a régi szép idők” jó eséllyel nem térnek vissza, azonban a világból legalább annyi terül el előttünk, mint mögöttünk. Végső soron a film legnagyobb országúti bölcsességei sem a múltat, hanem a jövő kilátásait vizsgálják. Kis túlzással az élet, de legalábbis a következő lépés értelmét eredeztetik a materialista céloktól független közösségekből és a természettel való harmónia optimizmusából. A film utolsó fontosabb dialógusa pedig ráébreszt, hogy a világunk talán épp elég szép ahhoz, hogy a kudarcainkkal ne tudjuk teljesen tönkretenni.

A nomádok földje különleges élmény. Érzéki utazás egy kétségbeesett időszak törtető közösségeinek oldalán gyönyörű látványvilággal és egy szereplőgárdányi őszinte gondolattal. Az absztrakt, lassú folyású narratíva nem mindenkinél fog betalálni, de talán pont egy ilyen visszafogott, az alkalmazkodás létfontosságát éltető filmre van szükségünk ezekben a zavaros időkben.