Christine McPherson vs Lady Bird – Avagy filmkritika három év távlatából

Sacramento. Rózsaszín haj. Gimi. Timothée Chalamet. Egyenruha. Anya-lánya „csaták“.

Pár kulcsszó, ami egy brainstorming keretein belül valószínű, hogy a „Lady Bird“ rubrikából ágazna el pár másodperc gondolkodás, csapatmunka után. Szösszenetek, amiket összeolvasván látszólag nem kapunk semmiféle komplex képet a magyarázatukat illetően, ismerve a film történetét viszont minden szót könnyedén egy- egy jelenethez, emlékképhez társítunk. Így van ez a 17 éves középiskolásokkal is.

Mikor 2018-ban először láttam Greta Gerwig amerikai rendezőnő filmdrámáját, azt éreztem, a film játékidejének másfél órájában egyszerre azonosulok a címszereplő Christine McPherson-nel, szintúgy, mint ugyanezen személy művésznevével, alias „Lady Bird“-del, mint tizenéves középiskolás lánnyal, önmaga keresésének útját lázadási hajlamokba burkoló bizonytalan lánnyal, de egyszerre egy karakterrel is, akiről 17 éves fejjel azt gondoltam, egy valósággal „nekem“ írt jelenség. (Mint ahogy utólag rádöbbentem, valószínű a nézőközönség hasonló korú lányokból álló csoportjának kb. 80%-a is.)

Lady Bird ugyanis egy valóságos különc, egy lázadó. Aggályai vannak az ő katolikus iskolában való jelenlétének helyénvalóságáról, de ugyanúgy a saját énképéről is. Az előbbi, „80%-os-hasamra-csapásos – kifejezően nagy többséget jelölő – random felmérési számérték“ megadásával azonban nem az volt a célom, hogy Lady Bird színességét szürkeséggé radírozzam, hiszen esetében hétköznapiságról szó sincs. Csupán a napjai azok, amiket hétköznapi hétköznapokként tudnék legegyszerűbben aposztrofálni. Hab a tortán, hogy itt is jelen van a tény, miszerint általában egy kamaszlány viszonya az édesanyjával sem feltétlenül felhőtlen hétfőtől vasárnapig, ami helyenként igen komikus és nem hétköznapian valóságos jeleneteket szül.

Ha a cselekményszálat kéne kissé felszínesen érintenem, talán rögtön azzal kezdeném, hogy képzeljük csak magunkat egy teljesen átlagos amerikai kisvárosba, ahol egy -szintén- teljesen-átlagos – a normák alapján leglábbis „normális“ család tengeti az életük néha döcögős, de sosem egyforma mindennapjait. Ha magát a címszereplőt kérdeztem volna, valószínű, ő sem talált volna kivetnivalót a saját (filmbeli) életük efféle gyors jellemzésének érintőleges körvonalazásában. Hiszen pont a megszokott rendszer, a kisváros parkolói, az élelmiszerüzletek sorainak párhuzamossága az, ami Lady Bird számára kevés – legalábbis önmagához mérten. Végzősként egy (távoli) egyetemről álmodik (...és itt a hangsúly főként a „távolin” fekszik), hogy minél messzebb kerüljön azoktól, akiktől elválasztva valójában nincsenek független gondolatai. Erősen jelen van a se veled, se nélküled viszony zavarossága több szálon is – Lady Bird szabadulni akar, de eközben mellékágakat is keres, amik még inkább a szülővárosához kötik. Vágyik a szerelemre, amit (többször is) úgy gondol, megtalált, azonban kénytelen szünös- szüntelen felocsúdni a kamaszévek meggondolatlanságának, hirtelenségének álomvilágából, hogy – ha önmaga számára észrevétlenül is– átlépje Sacramento és a nagyvilág közti hőn áhított határvonal szakadékát.

Hogy kinek ajánlom ennek a számomra elemi szinten megmozgató hatással bíró, egyszerű, de tényleg(!) nagyszerű, többszöri megtekintés után SEM tinidrámának ható, erősen karaktercentrikus fejlődéstörténetnek a megtekintését? Aki érezte már magát jelennek, de mégis kívülállónak, igyekvőnek, de mégis kevésnek... ugyanakkor „felnőttnek“, de tudat alatt valójában nagyon is kamasznak, meg egy kicsit rózsaszín hajúnak a sok barna közt.

10/8.5 – egy szkeptikus tollából a rózsaszín hajúak iránt.