Az irodalom karácsonyi díszei

Az idei karácsony fájó módon, észrevehetetlenül folyik bele az évbe, összemosódik a hétköznapokkal, szinte belopakodik életünkbe. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de az ünnep lelkes rajongójaként én megrabolva érzem magam. Nem észlelni belőle sokat, mindössze az ismét utolsó pillanatra hagyott ajándékvadászat okozta szorongást, a sebesen közeledő vizsgaidőszakot és a hó távoli emlékén gúnyosan kacagó hideg esőt. Időnként azon kapom magam, hogy mantraként emlékeztetem az év monotonitásától zsibbadt elmém, hogy a karácsonynak nem erről kellene szólnia. Makacs elhatározással megnézek néhány megható karácsonyi reklámot a nagylelkűségről, előhalászom az illatgyertyáim és vintage karácsonyi zenéket hallgatok, hátha ettől majd előttem is megmutatkozik a karácsony szelleme.

Az év tizenegy hónapján szomorú magányban kuksol könyvespolcomon az adventi időszakra kötelezőnek mondható, de máskor tiltott Charles Dickens kötet, a Karácsonyi történetek. A Pickwick Klub, Copperfield Dávid és Twist Olivér szerzőjéről legalább futólag még az is hallott már, aki szabadidejében messziről elkerüli a szépirodalmat. Legnagyobb népszerűségnek örvendő karácsonyi történetét, a Karácsonyi éneket pedig mindenki számtalanszor végignézte különböző feldolgozásokban. Az irodalom hangulatteremtő készsége vitathatatlan, érthető hát, ha végső kétségbeesésemben a fahéjillat és Dean Martin éneke mellé segítségül hívom Dickens varázsát is.

A Karácsonyi történetek az Európa Kiadó nagysikerű és szemet gyönyörködtető kiadványa. Öt, új fordításban megjelent ünnepi témájú kisregényt foglal magában, mindet Dickens tollából: Karácsonyi ének, Harangszó, Házi tücsök, Az élet csatája, A szellem embere és az árnnyal kötött alku.

Az első, és már említett darab a Karácsonyi ének, melynek sokak által ismert cselekményét Dickens London utcáin tett éjjeli sétáin alkotta meg. Nem egy forradalmi ajánlás a részemről, talán nem sok újat nyújt, de korában induló és máig tartó elsöprő népszerűsége magáért beszél. Olyan ez a kisregény az irodalomban, akár a Reszkessetek, betőrök! a filmvilág pódiumán. Scrooge karakterfejlődése, a megromlott társadalom sokszor humoros, időnként bánatos ábrázolása és a gyakran elcsépeltnek vagy giccsesnek vélt, jótékonysággal és kedvességgel átitatott szívmelengető utolsó oldalak alaptartozékok, ha a karácsonyról van szó. Dickens stílusa terjengős, szívesen lép le az előre kijelölt útról, elkalandozik, elveszik a részletekben, majd magán jót mulatva visszatér a megkezdett gondolatszálhoz. Olvasóként akaratlanul is mosolygunk rajta, hiszen ez a lassú, nosztalgikus stílus témánkhoz illő, Dickens pedig úgy mesél, ahogy senki más. Minduntalan az a kellemes érzés fogja el az olvasót, hogy Dickens személyesen neki regél.      

„Szívembe fogadom a karácsonyt, és igyekszem egész évben méltó lenni hozzá. A Múltban, a Jelenben és a Jövőben fogok élni. Mindháromnak a szellemét szolgálom.”

Hasonlóan erkölcsi indíttatású mű a Harangszó, mely a Karácsonyi éneket követő évben jelent meg. A négy fertályból álló kisregény újévi mese, ezt már alcíme egyértelműen közli az olvasóval (Lidérces történet óévet búcsúztató, újévet köszöntő harangokról). Történetünk hőse, Toby Veck egy szegény küldönc, aki Scrooge-hoz hasonlóan látomásokat él át – neki a templom négy harangjának szellemei mutatnak egy lehetséges jövőt, amiért a sok bűnt és csalást látva elveszítette az emberiség fejlődésébe vetett hitét. Bár hihetnénk, hogy a lidérces atmoszférát a fantasztikum és a szellemek teremtik meg, sokkal inkább felelős érte a valóság, a szűkösen tengődve leélt élet, amely Tobyt a harangszó nyomába küldte, és a szellemekhez elvezette. A nehéz témákon Dickens humoros megjegyzései sokat lágyítanak. A kisregény egy kérdéssel ér véget, a lehetséges feleletek pedig ott lebegnek bizonytalanul, kétségek közt és válaszokat keresve hagyva az olvasót.

„Ha így van, ó, közönség, aki oly kedves vagy neki minden látomásában, ne feledd a zord valóságot, melyből ezek az árnyalakok ébrednek; tegyél arról a magad körében – az adott célhoz túl tág vagy túl szűk nem létezik –, hogy jobbítsd, tökéletesítsd, enyhítsd ezt a valóságot.”

A szellem embere és az árnnyal kötött alku főszereplője, Mr. Redlaw egy kémiatanár, aki szabadidejében szeret az őt ért sérelmeken rágódni. Ezt a kémiatanárt egy szellem kísérti (megdöbbentő fordulat, ugye?), aki Redlaw kiköpött mása, és ajánlattal érkezik. Elintézi, hogy a tanár minden keserű emlékétől megszabaduljon, és életét ezek nélkül élje tovább. Redlaw azonban kénytelen rádöbbenni, hogy ez nem összeegyeztethető énjével, és a történet lélekmelegítő tanulsággal zárul a karácsony szellemében.

„És mert a karácsony legfőképpen az az ünnep az évben, mikor fel kell idéznünk minden orvosolható bánatot, sérelmet, bajt a világban a magunkon tapasztaltakon túl, mindenki javára…”

Nem lesz kevésbé stresszes a vizsgaidőszak attól, hogy Dickens hosszadalmas mondataiba menekülök (sőt…), nem teszi egyszerűbbé az ajándékvadászatot, nem pótolja a fehér hótakarót. Nem változtat meg semmit, csak engem – még ha csak néhány órára is, de Dickens szavai a lélekbe költöznek, és kiváló társaságot nyújtanak ott a Winter Wonderland dalszövegének.