Az ember, aki tüzel a szavakkal

Az átlagembert leggyakrabban nem a filmtechnikai fortélyok, hanem a történetek csábítják a moziszékbe. Ironikus, hogy ennek ellenére sokan alig tudunk akár egy forgatókönyvírót is megnevezni, sőt az sem ritka, hogy az egész filmet cselekménnyel, dialógusokkal és mondanivalóval együtt a rendezővel azonosítjuk. Pedig már a múlt század legendás filmkészítője, Alfred Hitchcock is megmondta, hogy egy sikeres film alapköve a „forgatókönyv, forgatókönyv, forgatókönyv”. Vannak rendezők, akik bármilyen ötletet képesek a maguk stílusába öltöztetni, ám bizonyos írók szavai mellett még ők is csak asszisztálni tudnak. Utóbbi kategóriában landol a kedvenc forgatókönyvíróm, Aaron Sorkin is, ebben a cikkben pedig az ő roppant egyedi munkásságát szeretném kissé megvizsgálni és nagyon melegen ajánlani!

Sorkin írói pályafutása a színházból indult, és már itt kitűnt, hogy szövegkönyveire nem egyszerű szitaként tekint, melyen csak átpréselődik a cselekmény. Az ő szemében a szövegkönyv a cselekmény. Egy forgatókönyvírói kurzusán hangzott el, hogy a dialógusokra tulajdonképpen zeneként tekint, ennél jobban pedig nem is írhatnánk le a stílusát. Sorkin egyszerűen mestere a szavaknak és a nyelvnek. Olyannyira, hogy a párbeszédírói stílusa saját angol megnevezést is kapott sorkinism címen, amit magyarra leginkább sorkinizmaként fordíthatnánk. Mi is egy szorkinizma? Az benne az igazán szép, hogy felismerni könnyű, de megmagyarázni szinte lehetetlen.

Lehet egy szó, egy félmondat, de akár egy terjedelmes monológ is. Ami egészen biztos, hogy pörgős, szellemes és sokkal mélyebb, mint amennyire annak tűnik. Sorkin dialógusai olyan ritmust diktálnak, hogy az gyakran már-már fenyegetőnek érződhet, de a nézőt egy pillanatra sem veszítik el. Sőt, a filmjei képesek elérni, hogy egyáltalán ne próbáljam követni az eseményeket, azok ugyanis idővel annyira dinamikussá válnak, hogy képtelenség nem sodródni velük. A Szerelem a Fehér Házban a nyálas magyar címe ellenére talán a kedvenc romantikus komédiám, ugyanis Sorkin játékos, szarkasztikus szóváltásai nem adnak helyet a műfajra jellemző közhelyeknek és hatásvadászatnak, és a film igencsak meghatározó politikai háttere sem untat, helyette izgalmas, gondolatkeltő panorámaként szolgál egy alapvetően személyes történethez. Egyszerűen nincs olyan szakmai vagy etnikai szókincs a világon, amit Sorkin ne tudna frappáns szövegkönyvvé gyúrni. A teljes élményhez viszont mindenképpen ajánlott angolul nézni a fickó filmjeit, a metaforái és szójátékai ugyanis gyakran lefordíthatatlanok, hogy a számtalan kulturális kikacsintásról ne is beszéljünk.

Mivel Sorkin gyakran dolgoz fel valós eseményeket, természetesen mindig felmerülnek az ezeréves (és szerintem már ezer éve is elavult) aggályok, hogy a forgatókönyvei nem követik elég hűen a valóságot, hogy bizonyos jelenetei egyáltalán nem történtek meg stb. Jó példa erre a 2015-ös Steve Jobs kulcsjelenete, melyben a két Steve, Jobs és Wozniak a nagyközönség előtt kezdenek vitatkozni arról, miért nem képes Jobs csak egy pillanatra félretenni a kolosszális egóját. A jelenet pörgős, feszült, ezerszer idézhető és teljesen kitalált. Wozniak maga nyilatkozta, hogy efféle eszmecsere sosem zajlott le, mert képtelen lenne úgy beszélni egy barátjával, ahogy azt a forgatókönyvi énje teszi – ám úgy gondolja, hogy pontosan azt kellett volna mondania, amit Sorkin írt.

Sorkin művei nem a valóságot akarják bemutatni, hanem annak egy színpadias, gyakran túldramatizált verzióját, ami nem feltétlenül azt adja vissza, amit a résztvevők tettek, hanem amit gondoltak. Ettől olyan király a filmművészet. Szórakoztató, de legalábbis izgalmas formában tud prezentálni olyan történeteket, melyek a többség számára alapvetően kínkeservesen unalmasak. Ott van például a baseball. Ha engem kérdeztek, csak egy unalmasabb dolog van annál, mint ahogy a festék szárad a falon. Az, ahogy a festék szárad egy olyan szobában, ahol valaki a baseballról beszél. Amikor viszont a 2011-es Pénzcsinálót nézem, mégis magával ragad egy anyagilag küszködő, a rendszert makacsul kijátszó baseballcsapat története. Mert az ugyan nem érdekel, ki hova üti a labdát és hova fut, az viszont igen, hogyan szópárbajozik egy haladó szellemiségű, szarkasztikus menedzser a begyöpösödött tanácsadóival. Sorkin képes bármilyen eseménysorozatból olimpiai monumentalitású történetet faragni, ez pedig nemcsak a világklasszis szövegkönyvnek, de az elképesztő szituációs kreativitásának is köszönhető. Ez utóbbi felel azért, hogy bár a legtöbb Sorkin-film csupán párbeszédek váltakozása, az összkép sokkal többnek érződik annál, és gyakran pörgősebb, mint bizonyos modern akciófilmek. Előfordul ugyanis, hogy a szereplők egyszerre két-három tartalmi síkon vitatkoznak rögtönzött tűzoltás mellett, vagy például egy félelmetes sportbaleset elszenvedése közben darálják le az élettörténetüket.

Számomra azonban az emeli a konkurencia fölé Sorkin életművét, hogy mennyire könnyen meg tudja ragadni a legegyszerűbb, legemberibb oldalát minden témának. Végső soron ezért érti meg a nagyközönség minden filmjét. Mert a matematika, statisztikák vagy a jogi zsargon mögött mindig ott dobog egy sérülékeny emberi szív, ami által a társadalmunk legbonyolultabb koncepcióit is egy pillanat alatt átérezhetjük. Szerintem a legjobb példa erre a The Social Network, melynek forgatókönyvéért Sorkin egy írói Oscart is bezsebelt, és nem véletlenül.

A film a Facebook létrejöttéről szól, pontosabban annak „ötletgazdáját”, Mark Zuckerbergöt vizsgálja. A mű abszolút megállja a helyét életrajzi filmként és jogi drámaként is, én mégis egy roppant egyszerű, ám annál hatásosabb történetet látok benne arról, hogyan veszít el mindenkit egy született zseni, amiért tehetségtelen a legalapvetőbb területen: emberként. Mark féltékenysége és a hatékony kommunikációra való képtelensége az egész vállalkozását megbélyegzi, és ugyan megalkotja a 20. század egyik legnépszerűbb BÁRMIJÉT, a történet végére egyedül a pénzét tudja megőrizni, ami, mint azt több ponton is kijelenti, soha nem érdekelte őt igazán. A záró jelenet, ahol Mark a saját világmegváltó találmányán arra vár, hogy visszajelölje őt a volt barátnője, az egyik leggyönyörűbb filmbeli ábrázolása a saját egyszerűségünknek. A világ összes zsenije és pénze sem változtat a tényen, hogy emberek vagyunk, akik elfogadásra vágynak. A The Social Network nem csak a Facebook története. Sorkin forgatókönyve mögött ott bujkál egy egész, szociális médiába takarózó generáció titkolt bizonytalansága is.

Ezzel a szerelmeslevéllel tulajdonképpen két célom volt. Megismertetni a kedvenc forgatókönyvírómat azokkal, akik idáig nem hallottak róla, vagy akik idáig nem tudták névhez kapcsolni a felsorolt filmek sajátos stílusát, valamint adni némi szemléleti kapaszkodót a pár napon belül érkező The Trial of the Chicago 7 című Netflix-filmhez, amivel aktuális témája miatt valószínűleg sokan összefutnak majd. De az is lehet, hogy egyszerűen csak ajánlani akartam egy írót, akinek frappáns dialógusain és monológjain keresztül bármikor kacaghatunk egyet a magukat kiskirálynak képzelő, a tiszteletet kiérdemeletlenül elváró döntéshozók kárán. Mostanában néha ilyen is kell.