Egy hányattatott sorsú, megkésett beszámoló a boldogság bugyraiból

Március elején, a Bournemouth fölött aratott 2:1-es otthoni győzelem után ennek a cikknek a prototípusa már gyakorlatilag kész volt a fejemben. Vagyis hát próbáltam elképzelni, hogy milyen érzés lesz, hogy mekkora lesz az extázis legrosszabb esetben pár héten belül, ha végre hivatalos lesz. Örömkönnyes, mámoros ódára készültem prózaformában, elcsuklásokkal és szigorúan a történelmi pillanatra tartogatott nagy szavakkal.

Aztán nem lett semmi. A harminc év alatt erre a célegyenesre felhalmozott lendület, várakozás és reménykedés közeledő cunamiját úgy nyelte el a szükségállapot, hogy az ember nyikkanni se mert, nem még panaszkodni. (S bár én gyakorlatilag nem vártam, nem várhattam harminc évet a bajnoki címre, ha összeadjuk a pandémia végtelenül hosszú hónapjait és azokat, amelyeket Balotelli valami rejtélyes és megmagyarázhatatlan oknál fogva a Liverpoolnál töltött, technikailag ki is jön.) Belénk fojtották a győzelmi éneket még azelőtt, hogy igazán belekezdhettünk volna, s még csak elgyászolni se tudtuk rendesen, annyi más siratni- és félnivalónk volt.

Pillanatkép egy tökéletesen induló szezonból

Aztán mégis lett valami. Azok után, hogy hónapikig naponta többször ugrott össze a gyomrunk olyan hírektől, miszerint a 2019/20-as Premier League szezont egyszerűen eltörlik, ha nem sikerül egy bizonyos, mindig változó dátumig folytatni, megjelent a képernyőkön (és csak a képernyőkön) a focinak valami nagyon torz változata, amit lehetetlen megszokni: az üres stadionokban, szurkolók nélkül játszott. Csatornája válogatta, hogy vágtak-e „műzsivajt” a közvetítés alá, vagy meghagyták a játékosok kommunikációja és a labdapattogás mögötti síri csendet. Jobb kompromisszum híján viszont befogtuk a csuszalesőt, leültünk júniusban a tévé elé, és vártuk a csodát (lásd még: mindegy már, csak legyen vége).

A csodavárásnak amúgy is van egy külön rituáléja felénk. Minden augusztusban a lejárt szavatosságú kis reményünket újracímkézve nézzük a szezonnyitót, s egyre lanyhuló lelkesedéssel szotyolázunk belőle mikor októberig, mikor januárig, mikor tovább, de a vége rendre az, hogy rossz szájízzel, „talán majd jövőre” legyintéssel tesszük le a zacskót. Annyi év csalódása után aztán tavaly megtört valami, a majdnem-bajnokság és a madridi BL-győzelem eufóriája nem lankadt el a nyári szünet alatt, sőt: jobbak voltunk, mint valaha. Ellenállhatatlanok, legyőzhetetlenek, és végre szerencsések is. Legalábbis úgy tűnt.

Csak a zászlók maradtak a lelátókon

Nem tudom, kiben mennyi akarat maradt ebben az évben. Bennem nem sok. A Liverpool bajnoki címét azonban akartam, szakadatlanul, töretlenül és olyan szenvedéllyel, melyet csak az ért meg, aki szintén akarta. Hazugság lenne azt állítani, hogy ez volt a legnagyobb bajom, de azért minden nap gondoltam rá. Néha álmodtam vele. Mégis, mikor június 25-én este leültem megnézni a Chelsea-City-t, nem tudtam, hogy mi lesz. Nem voltak megérzéseim, bizakodni se mertem nagyon, a tekintetem rajta tartani pláne nem, inkább öcsémmel beszélgettem. És aztán egyszer csak a bíró lefújta a meccset, a City kikapott 2:1-re, a Liverpool matematikailag beérhetetlen távolságra került, tehát angol bajnok lett harminc év után. Kezdődhetett a sírás. Pár napig a diadalmas könnyezés és a fuldokló zokogás közti minden állapotot abszolváltam, miközben próbáltam feldolgozni és felfogni ezt a boldogságot. Bőgtem telefonba, bőgtem azon, hogy mások – szurkolók, volt és jelenlegi játékosok, Jürgen Klopp – bőgnek, bőgtem csak úgy. Kérdezhetné valaki, hogy akkor mégis mi változott ezzel, ha így is, úgy is bőgicsélés a vége, de arra talán én kevés lennék, hogy elmagyarázzam. Ilyen célokra felírnék egy adag Csepelyi Adrit vagy Gazdag Jóskát, csak tessék vigyázni velük, mert addiktívak ám! (Most ezután figyelmeztessek külön, hogy megríkatnak?!)

Egyedül örülni nehéz, és igazából közelebb van a szomorúsághoz, mint az örömhöz. Nagy meccsutazós, stadionbanordítós történeteim még sajnos nincsenek, csak ilyen nappaliban ünneplősek, de ezekért is szörnyen hálás vagyok, különösen az emberekért, akik nem hagynak magamra egy orbitális győzelem vagy szívszakasztó vereség után sem, hanem képesek végighallgatni a visongásom, vagy csak egyszerűen dobnak egy üzenetet. Sokakat traumatizáltam már a körülöttem élők közül az évek során a szurkermagatartásommal, remélem, hogy ez a bajnoki cím nekik is jelent valamifajta elégtételt.

Hazaért a trófea

Sok bűne és baja van a mai profi futballnak, aki nincs benne nyakig, nem hinném, hogy el tudja fogadni ezt a rajongást. Mégis, az ilyen pillanatokért, mint mikor Jordan Henderson a magasba emeli az Anfielden a PL-trófeát – ezekért eladnánk a lelkünket is. Amióta először meghallottam a You’ll Never Walk Alone-t, tudtam, hogy ide tartozom, a Liverpoolhoz, a ’Pool-szurkolók közé, s könnyen megeshet, hogy mostantól kezdve az összes mindenkori mindenemet Kloppnak és a srácoknak fogom dedikálni, mert június óta kicsit jobb az élet, és azt nem lehet elégszer megköszönni. Nem feltétlenül az új szezon margójára szántam ezt, de eddig a párás szemüveg mögül nem láttam rendesen a billentyűzetet...