Útravaló

És lehajtott fejjel közölték velem, hogy meghalt.

Épp autókáztunk, a napsugarak átragyogták a hegyeket, nem győztem csodálni a messzi tájat. Rabja voltam a gondolataimnak még az ilyen felszabadult hangulatban is. Ő vezetett, én mellette ültem, néha rápillantottam, hogy vajon oldalról is olyannyira varázslatos-e az a tekintet. Épp a kisebbségek jogairól diskuráltunk, az emancipációról, az erős nő fogalmáról mint jelenségről, a szabad véleménynyilvánításról. Egyik téma követte a másikat, nem volt megállás. Volt, hogy egyetértettünk, volt, mikor egymásnak ütköztek kijelentéseink, vitáztunk, helyeslően bólogattunk, szívtuk magunkba a másik szavait. Nagyon élvezem az effajta eszmecseréket. Mikor egy számomra fontos emberrel tudok számomra nagyon is fontos témákról beszélgetni. Tudom, hogy az értékrendünk nagyon hasonló, hogy mindketten eléggé liberálisok vagyunk, támogatjuk a feminizmust, a multikulturalizmust. És imádom, hogy egy csomót tudunk tanulni a másiktól. Míg én ebből a szemszögből közelítettem meg a témát, ő teljesen az ellenkező perspektívából nézte a dolgokat, és ezekből az eltérő szögekből általában egy majdnem teljes geometriai alakzat rajzolódott ki. Legalábbis számunkra majdnem teljes.

Beszélgettünk, hangosan fejtettem ki a véleményem az ellenkező nem szerepeiről egy kapcsolatban. Azt fejtegettem, hogy egy heteroszexuális párkapcsolatban miért jó az, ha a férfi jelenléte még inkább felszínre hozza párjából a nőiességet. És hogy a feminizmus nem ott kezdődik, hogy elutasítom, ha a párom kinyitja előttem az ajtót, mert hogy arra én is képes lennék. Eközben nem tudtam szabadulni a gondolataimtól. Beszéltem mások szabadságáról, jogairól, mindez idő alatt én meg a saját kis börtönömben ültem. Nem láttam kiutat. Nem láttam végleges megoldást, ami javítana ezen a helyzeten. A kezem reszketett a belső feszültségtől már vagy egy éve, de eddig még senki sem vette észre, próbálom mindig kontroll alatt tartani. „És a nőnek nemcsak az a feladata, hogy a konyhapult mögött álljon.” Egyetértés. Egyfolytában azon gondolkodtam, mi lesz velem a főiskola után. Már csak egy évem volt hátra, és bíztam benne, hogy sikeresen fogom azt zárni. Tudtam, hogy minden porcikámmal vágyom egy saját életre. De ott volt a beteg édesapám, akivel én törődtem a legtöbbet, és aki az én segítségemre számított a legjobban. A fiatalabbik testvérem az ösztöndíj megnyerésével lehetőséget kapott arra, hogy külföldön folytassa tanulmányait, és annyira megszerette az ottani életet, hogy véglegesen eldöntötte, ő már nem tér onnan haza. Tudta, hogy ezzel még inkább csak megnehezíti a sorsomat, mert így rám marad minden otthoni teendő. ”Az én szabadságom ott ér véget, ahol a másik ember szabadsága kezdődik.” Okos ember volt ez a Rousseau. Ő mondta azt is, hogy az ember szabadnak születik, mégis mindenütt bilincsekben él… és mennyire igaza volt. Hangosan folytattuk tovább a beszélgetésünket Rousseauról és a felvilágosodás eszméiről. Magamban pedig folytattam tovább a néma gyötrődést. Minden nap bizonytalanságban ébredni, mosolyogni, másoknak segíteni, hamis kapcsolatokat fenntartani, néha óvatosan, 120-szor átgondolva kilépni a komfortzónából, merni élni. Mi az életünk célja?

Mellettem ült, és azt mondta, szeret. És én hittem neki, és én is szerettem őt. Legbelül abban reménykedtem, hogy az egyetem után talán megkéri a kezem, és én boldogan fogok igent mondani. Ez az életem célja, hogy vele éljem le az életem? Hogy együtt alapítsunk családot, egy életen át legyünk egymás társai jóban rosszban? Az életem célja, hogy példaértékű tanár váljon belőlem? Vagy talán az, hogy az utolsó percig fogjam beteg édesapám kezét, tartsak ki mellette a végsőkig, és az ő bölcs tanításait adjam majd át a további generációknak is?

Queen szólt a rádióban, az autó lassan megállt a házunk előtt. Elköszönés, csók, holnap találkozunk.

Bementem a házunkba, elvégeztem az aznapra maradt teendőimet. Édesapám elég jó kedvében volt, és most nem kellett veszekedés árán ágyba hajtanom őt. Lezuhanyoztam, és elmentem aludni. Majd csörgött a telefonom… Az én számom volt a segélyhívó lista legelején, autóbaleset történt a főúton, mély együttérzéssel… Rohantam a helyszínre. Egy roncs állt előttem. Ebből az autóból csodáltam ma a hegyeket, most szinte semmi sem maradt belőle. A sofőr nem élte túl az ütközést. A sofőr, akinek a tekintete hét éve elvarázsolt. Most egy szempillantás alatt megszűnt a varázslat. A térdemre zuhantam. Nem bírtam felfogni, mi történt. Nem voltak gondolataim. Egy biztos pont volt az életemben, és ez az egy biztos pont az ő személyében összpontosult. A rendszertelenségre alapuló rendszerem összedőlt. Sírtam. Sírtam akkor, másnap, harmadnap, sírtam a temetésen. Sírtam utána. Féltem a gondolataimtól. Féltem a bennem felhalmozódott kérdésektől.

Mi az életünk célja? Újra célt találni a céltalanságban…