Egy nő arcai

Daniel Keyes neve joggal épült be a köztudatba, miután a Virágot Algernonnak című díjnyertes regénye elsöprő sikert aratott. Az amerikai író pszichológiai tanulmányai során szerzett tudását ruházta fel irodalmi értékkel és öntötte könyvlapokba, hogy megérintse velük az olvasás szerelmeseit.

Az ötödik Sally című mű középpontjában a disszociatív identitászavar nevű rendellenesség áll, amely elhatalmasodását sokan végignéztük már a mozivásznon például Kevin Wendell Crumb (James McAvoy) esetében a Széttörve (M. Night Shyamalan) című filmben, vagy a Harcosok klubjában (David Fincher). Többek közt az említett alkotásoknak és hiteles információk hiányának köszönhetően az általános vélekedés a disszociatív identitászavarról roppant megosztó. Sokak tartják veszélyesnek, tragikusnak, lenyűgözőnek… egyesek pedig egyszerűen nem hisznek a létezésében. A disszociatív identitászavar az én álláspontom szerint viszont egy nagyon is valós, az érintettek életét nagyban befolyásoló rendellenesség. Daniel Keyes több eset tanulmányozása után kezdett bele Az ötödik Sally megírásába, hogy a lehető leghitelesebben tudja bemutatni. Az olvasói kritikák túlnyomóan pozitívak, felbukkantak azonban végletesen negatív vélemények is a könyvről. Olvasóként egyik táborral sem igazán tudtam azonosulni (ha feltétlen válaszút elé állítotok, az utóbbira szavazok) annak ellenére, hogy már jóval azelőtt érdeklődtem a rendellenesség iránt, hogy rábukkantam a regényre. 

Sally Porter történetét az egyik alter-személyisége, Derry tárja az olvasó elé, ő ugyanis tisztában van mindennel, ami Sally testével történik, bárki uralja is épp azt. Sally folyamatosan „elveszíti az időt”, ujjai közül kicsúsznak a percek. Olyan helyeken tér magához, ahova el sem indult, olyan szituációkba keveredik, amikre képtelen visszaemlékezni, idegenek üdvözlik ismerősként az utcán, azelőtt sosem látott ruhadarabokat és könyveket talál a házában, és olyan tettekkel vádolják őt, amiket nem követett el. Kétségbeesetten próbál rájönni, mi a baj vele, miután mindent elveszített: a férjét, a gyerekeit, a munkáját. Végül pszichiáterhez fordul segítségért. A hivatásába belefáradt dr. Ash a ritka eseten felbuzdulva azonnal bele is vág a kezelésbe: az az elképzelése, hogy Sally alter-személyiségeit sorjában összeolvasztja, hogy egy integrált személyiséget hozzon létre.

Sally egy alapvetően szerény, félénk és visszahúzódó nő, akinek életét nagyban meghatározza az állandó frusztráció és félelem. Megtanulta már, hogy amint uralma alá keríti az intenzív, hirtelen érkező fejfájás, az órájára pillantson, hogy mikor legközelebb magához tér, tudja, mennyi időt veszített. A disszociatív identitászavar fontos része az amnézia – így óvja az egyént az átélt traumák emlékétől, és a rendellenességet bizonyos értelemben pajzsként használja a túléléshez. Érdeke hát, hogy Sally a végsőkig tiltakozzon a feltevés ellen, hogy rajta kívül mások is élnek a testében. Sally pedig tiltakozik is, minden erejével.

Már a regény elején felötlött bennem, hogy annak ellenére, hogy vonzott a téma és a koncepció, valami hiányzott. A betűket olvastam, a mondatokat és az oldalakat láttam, de nem tudtam áttörni a gátat, ami mögött ott vár az olvasás valódi élménye: mikor az ember úgy belefeledkezik egy könyvbe, hogy a bekezdések helyét lelki szemei előtt helyszínek, emberek és események veszik át. Mindvégig fennmaradt köztem és a könyv között ez az akadály, ami miatt elhatárolódtam a történettől és a karakterektől. Nem ragadott meg sem a hangulata, sem a túlzóan puritán stílusa, sem a szereplői.

„– Maga egészen más, mint a többi nő. Ettől izgalomba jövök.
– Ez oké, amíg csak nem jön nekem.
– Sally, én …
– Szólítson a becenevemen, Nolának.
– Még egy becenév?
– Van, aki sörösdobozokat gyűjt.”

A párbeszédek a legkevésbé sem voltak életszerűek. Olvasás közben időnként megakadtam egy-egy elejtett mondatnál, és összeráncolt homlokkal bámultam a lapot arra gondolva: senki a világon nem beszél így. Aztán a következő pillanatban a snassz, tőmondatokból álló bekezdések között felbukkant egy túlírt, barokkosra fogalmazott mondat, ismételt elakadást okozva. A szokatlan stílus és az oda nem illő elemek állandó jelenléte miatt egy idő után már csak erre tudtam figyelni. Teljesen eltűnt a történet, a személyiségek, az irodalom.

Bár a történet semmi feszültséget nem hordozott magában – minden kínosan az elvárt módon történt –, mégis sikerült bizonyos értelemben felzaklatnia. Meg kell hagyni, az alter-személyiségek indokoltan táncoltak végletek közt, érthető módon viselkedtek (kivéve, mikor épp nem), és természetesen nem várhatunk minden helyzetben észszerű reakciót minden karaktertől… Az ötödik Sally azonban minden várakozást felülmúlt karakteri döntéshozatala okozta káosz terén. Az elnézhető, hogy az olvasók okulására használta fel az író a pszichiáter száját elhagyó mondatokat – minden információt a szavaiba sűrítve –, viszont az orvos inkompetenciája és a professzionalizmus teljes hiánya időnként már-már komikussá vált a számomra. Sally és a legtöbb alter-személyiség kapcsolata az összes felbukkanó férfi karakterrel több mint megkérdőjelezhető, életszerűtlen és tagadhatatlanul egy férfi tollából való volt. Az alter-személyiségek közül talán Bellát érdemes kiemelni. A fiatal, figyelemre és szereplésre vágyó lány alig jut a fényhez, így amint uralmat kap a test felett, minden porcikájával megragadja az életet, az utolsó pillanatig vasmarokkal tartja, és minden frissítő élményt kiráz belőle, mindet magának követelve. 

„Nem tudok várni. Gyorsan kell élnem, mielőtt lemegy a függöny.”

A mindent elárasztó panaszaim és immár végső lélegzetét kiengedő ingerültségem ellenére sem bántam meg, hogy elolvastam a könyvet. A rengeteg pozitív visszajelzés arra enged következtetni, hogy nem illettünk össze. Biztosra állítható, hogy a disszociatív identitászavar területén bizonytalanul tapogatók számára sokkal több homályt és izgalmat tartogathatnak ezek a lapok, és a témája a kivitelezés ellenére továbbra is tagadhatatlanul megkapó.

Ha érdekel, milyen rendellenességet tárgyal a regény, itt utánanézhetsz:

https://mindsetpszichologia.hu/hanyan-vagyunk-es-kik-vagyunk-avagy-a-disszociativ-identitaszavarrol