Egy pocsék film, amit látnod kell

Egy film sokféleképpen lehet rossz. Lehet unalmas, lehet idegesítő, lehet szimplán ízléstelen, ám van egy pont valahol a minőségi horizonton túl, ahol a fizika törvényei már nem hatnak az adott filmre, így az térre, időre és érzékelésre fittyet hányva egyfajta sajátos anomáliává válik. Az ilyen folyamatok végeredményére mondja a szakma, hogy „annyira rossz, hogy már jó”. Pontosan ebbe a kategóriába esik az enigmatikus Tommy Wiseau 2003-as mesterműve, a The Room, mely az általános közvélemény szerint minden idők egyik legrosszabb filmje. Ennek ellenére mind az alkotó, mind az alkotás kultstátuszba emelkedett az idők során, a duó bizarr történetét pedig egy Oscar-jelölt film is feldolgozta A katasztrófaművész címen. Keresve sem találhatnánk jobb programot egy 50 fokos nyári estére, mint a ventilátor alatt bujkálva megismerkedni Wiseau kortárs drámájával, szóval lássuk, mitől döglött a légy (és az agysejt) 2003-ban!

San Francisco-i történetünk hérosza Johnny, aki egyszerűen a tökéletes férfi. Haja, akár a csődör sörénye a nyugati szélben, izmai dagadnak, mint a friss kalács, pénze több, mint a túlfizetett influenszer YouTube-on, tehát nyilvánvalóan egy modern Adonisszal van dolgunk. Ám undok (és a forgatókönyv alapján enyhén skizofrén) menyasszonya, Lisa nem elégszik meg a tökéllyel. Neki egy másik férfi, de legalábbis egy másik pénisz kell, amit meg is talál Johnny legjobb barátján, Markon. Egy végzetes affér veszi kezdetét, ami fokozatosan megmérgez egy egész baráti társaságot, és mint minden tisztességes tragédia, nem érhet véget szépen.

Az avatatlan elmének könnyen tűnhet úgy, hogy ez a legfelszínesebb történet valaha, ám ez csak akkor lenne igaz, ha lenne valami a felszínen. De nincs. A The Room egy laposföldhívő gyülekezet fizikai manifesztációja a képernyőn. Üresség, amíg csak a szem ellát. A forgatókönyv egyetlen dolgot mutat be remekül, mégpedig azt, hogyan NEM viselkedik egy ember. A szereplők mintha az éhezők viadalában mérkőznének, ahol jobbik esetben volt idejük egy keresztnevet és egyetlen jellemzőt szerválni valamelyik ládából, rosszabbik esetben csak bambán állnak a kamera előtt, miközben idéznek a kultúrtörténelem legostobább szövegkönyvéből. Ebben a filmben egész pontosan két mondat van, ami működik, és azok is csak a kontextusból kiragadva. Mindenki vagy azt mondja, ami éppen a képernyőn történik, vagy valami akkora bődületes marhaságot, ami mellett az Alkonyat-filmek dialógusai Tolsztojnak érződnek. Mindezt nonstop kísérti Johnny nevetése, ami leginkább arra emlékeztet, amit egy görbefogú sorozatgyilkos két vesén szúrása közt hallanánk.

Ha már szóba jött főszereplőnk, beszéljünk egy kicsit a színészi játékról. Tommy Wiseau egyszerűen fürdik Johnny szerepében. Szinte lehetetlen megállapítani, hogy melyik jelenetben milyen szer hatása alatt van, ez pedig újabb és újabb értelmezésekkel tarkítja az egyébként is súlyos cselekményt. Greg Sestero, mint Johnny legjobb barátja, Mark már egészen más tészta. Az igazán szemfüleseknek feltűnhet, hogy Mark igazából nem rendelkezik érzelmekkel, csupán fapofák széles választékát vonultatja fel, néha pedig felemeli a hangját, hogy felébressze a képernyő előtt békésen szuszogó nézőt. A kedvencem mégis Juliette Danielle, mint Lisa, aki igazából a történet valódi főszereplője. Messze ő szerepel a legtöbbet, produkciói közt pedig olyan mesterműveket csodálhatunk, mint például „az érthetetlenül elvisított mondat” vagy a Cannes-i filmfesztivál klasszikusa, a „nem akarok beszélni róla”, amit mindig olyan témák kapcsán jelent ki, melyekről ő kezdett beszélni. Emlékezetességén az is nagyot dob, hogy a másfél órás kaland mind a négy (!) szexjelenete alatt megcsodálhatjuk kebleit, miközben Johnny szerelmi vesszőjével vadul ostromolja a köldökét. Ezek a jelenetek egy zárdai kórusvezetőről is leizzasztanák a fehérneműt, és olyan zenei aláfestés kíséri őket, amit egy kazettás pornó is letagadna.

A film elsősorban képek és hangok műfaja, Wiseau pedig mestere mindkettőnek. A The Room főcímdala kellemesen idézi a múlt századi ZS-kategóriás horrorokat, ami igencsak egyedi atmoszférával tölti meg az eleve bizarr, természetellenes párbeszédeket. A hangvágás kellemesen dobhártya-bizsergető, amit csak tetéz, hogy néha két, egymást követő mondatról meg lehet állapítani, hogy egy egész doboz cigaretta elszívásra került köztük. Az operatőri munka láttán bármelyik szappanopera inkább szappangyártásba kezdene, ilyen látvánnyal ugyanis kevés produkció büszkélkedhet. A zöldhátteres megoldások fantasztikusan idézik a Windows 95 háttérképét, az egyetlen beltéri díszletre pedig a látványtervezők annyira büszkék voltak, hogy szinte minden egyes jelenetet ott vettek fel. Ez persze felveti a kérdést, hogy miért van egész San Francisco-nak szabad bejárása Johnny és Lisa lakására, de mire a nézőben felmerülnének ilyen gondolatok, már el is terelték a figyelmét egy adrenalindús labdapasszolgatással, vagy a számtalan, elképesztően férfias bunyó egyikével, ahol nem ritka az sem, hogy az opponensek csirkehangokkal heccelik egymást.

A történetvezetésre pedig nem lehet panasz. Ez az a cselekmény, mely hallatán Szophoklész és Shakespeare az egész karrierjüket szégyelleni kezdik. A fordulatok csak úgy repkednek, mint a kövek Dávid parittyájából. Még időnk sem volt megemészteni az egyiket a kétszázhuszonnégy mellékszálból, és a forgatókönyv már szerválja is a következőt. Az élmény leginkább azzal írható le, mint amikor úgy akarunk végignézni egy sitcomot, hogy egyszerre elindítjuk az összes epizódot. Ha már szóba jöttek a sorozatok, a Trónok harca nyolcadik évada nem is tagadhatná, hogy ez a film ihlette a jellemfejlődéseit. Persze nem nehéz irigykedni a The Room fináléjára, hiszen ilyen szinten katartikus és következetes lezárást legutóbb csak agyagtáblán alkotott az emberiség, és bizonyos, hogy a film 99 perce még hosszú ideig velünk marad a stáblista lepörgése után. A néző fejében kavargó egzisztenciális kérdések közül pedig kimagaslik majd egy: Mégis mi a szájbatekert, hétfogatos mocsári daganat volt ez a celluloidba öltöztetett kriptaszökevény?

Minden viccet félretéve, a The Room egy katasztrofális film, ami ennek ellenére végtelenül szórakoztató. Talán a legjobb véletlenül keletkezett komédia a filmtörténelemben, aminek egyetlen normális jelenete sincs, mégis ikonikus. A filmet a mai napig műsorra tűzik pár amerikai városban, a jegyeket pedig mindig pár percen belül elkapkodják. A nézők együtt üvöltik a túljátszott, mesterkélt mondatokat a színészekkel, ujjongva megtapsolnak minden abszurd helyzetet, a tragikus finálénál pedig megjátszott beleéléssel biztatják a figurákat. Tommy Wiseau személyes története és forgatásra is felhasznált vagyonának eredete változatlanul egy rejtély, ám mostanra a maga módján popkulturális ikonná vált. Érdemes megnézni A katasztrófaművészt, hogy lássuk, mennyire bizarr körülmények mellett készülnek az ilyen filmek, és magát a filmet is csak ajánlani tudom. Viccen kívül. Egyedülállóan szórakoztató élmény, és annak is ékes bizonyítéka, hogy az önkifejezésnek nem feltétlenül kell jónak lennie ahhoz, hogy kulturális értékkel bírjon. A tehetségtelenség éppen úgy része a világunknak, és kevés alkotás tud minősíthetetlenségében is annyira magával ragadó lenni, mint a The Room.