Az utolsó vers

 Ez a világvége, Drága.
Azon a zölderdős úton, amin eddig haladtunk,
És amiről azt képzeltük, sosem lesz vége,
Most a távolban mintha hó hullana,
Ott messze mintha kopárok lennének a fák,
És lábunk elé szállingózott egy sárguló levél,
Mert nézd, egyszeriben szembejött nekünk
Egy messzi ismeretlenből indult, csuklyás vándor,
A Vég.
A végtelennek tűnő kanyargós út másik végéből
Indult el felénk valamikor a kezdetek kezdetén,
Csakis azért, hogy ez egyetlen apró pillanatban
Találkozhasson velünk.

Ez a világvége, Drága.
Itt ér véget minden, innentől már csak
Hátrafelé fordulva tekinthetünk vissza
A mögöttünk még zöldülő lombokra,
Miknek erezeteiben ott csörgedeznek még
Pillanataink.

Ez a világvége, Drága.
Odanézz, a távolban az erdőn túl
Ledőlenek a tornyok, a házak,
Összezárkóznak az épületek téglahalommá
És elaltatja őket kecses szállásával a táncoló füst.
Talán robaj lehet ott, de ide nem hallatszik más,
Mint egy nagy ásítás, mintha füstkalapját
Nyomná fejére és elaludna a város az Életfa tövében.

Ez a világvége, Drága.
Egy pillangó száll a romok között, milyen bájos, tarka,
Milyen különleges, hiszen könnyen lehet,
Hogy ő az utolsó.
Jól becsülj meg mindent, amit most látsz,
Mert bár nem láthattuk a kezdetet,
A Mindennek végét most jól a szívünkbe zárhatjuk.

Ez a világvége, Drága.
Azt nézd! Elsötétült a Nap, megszökött a horizonton
És fénye lassan eltünedezik a szemünk lakájából.
Hullámzik a Föld, megrántotta a világ Éj takaróját,
Az égen egyre lehullanak a csillagok, a föld bereped,
És a repedés egyre közeledik felénk.

Ez a világvége, Drága.
Az erdei ösvényen előttünk átfut egy ijedt szarvascsalád,
Az égben madarak csiripelve szállnak,
Por és hamu érkezik és köszön be a széllel,
Minden olyan izgő-mozgó és szép.
Halljuk, ahogy az erdő első fáit
Magába öleli a szétszaladó repedés, sötét van,
De egyre felvillan egy-egy tűz, mert pislákol felénk
A mélyből a hömpölygő lávafény.

Ez a világvége, Drága.
Egy csókot hadd adjak még neked elpirult arcodra,
Te pedig erősen szorítsd meg kezem.
Rakd lábfejed lábfejem mellé,
Szorítsd combod combomhoz,
Nyomd mellkasod mellkasomhoz,
Tekerd be szorosan kezeddel vállamat,
Hajtsd le fejedet fejem mellé.
Akkor majd elengedi rücskös útibotját és csuklyáját
Vállára hajtva odalép hozzánk a Vég,
Ez a ráncos kezű, szelíd ősz utazó,
És akkor csókolj meg engem
És nézz mélyen a szemembe,
Mert rá fogja tenni két kezét homlokunkra és
Lehajtja óvatosan szemeinket.

Ez itt a világvége, Drága,
És én azt akarom, hogy te állj ott utoljára
Az eltünedező ösvényen lecsukódó szemeim előtt.