Semmi konkrét
Az égigérő paszulyon ülsz és a levél alattad egyszer csak lehullik. Zuhansz és nem tudod meddig fog tartani, de azt igen, hogy a követező levélről is le fogsz esni. Megint csak zuhansz és már nem érted, bármelyik levél ilyen könnyen lehullhat? Bármikor csak úgy lelehet esni róla? Két fontos levél hullot le egymás után. Szeretted ezeket a leveleket.
Írta: Laczkó Dóri
A vadász és a zsákmánybeszerző találkozása
Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte és ez az icike - picike mind megette.
Lassan találkozik, a hüvelykujjunk a középső ujjunkkal. Egy erőteljes pillanatra szorosan egymásnak feszülnek és a következő másodpercben a középső ujjunk csattan a tenyerünkön.
Ennyi.
Mi ennyi? Zene? Idő? Tapsot felváltó cselekvés? Gondolatelőhívási módszer? Jeladás?
Egy csettintésre
A változásnak pont ennyi idő kell. Ülsz reggel a konyhában, semmitmondó arccal bámulsz ki a fejedből a gőzölgő kávéban felejted gondolataidat. Nem történik semmi. Lehet napokig. Azt érzed mintha ez az állapot uralkodna hosszú idők óta és továbbra is ez fog. Történnek apró rezdülések, megmutatja magát az élet, egy picit, de aztán ugyanúgy megy tovább. Azon gondolkodsz, miért csak néha lehet azt a mindent elsöprő energiát elérni, extázisba esni és bormámorban fények és basszusok között élvezni az éjszakát.
Vigyázz mit kívánsz.
Kicsit ugorjanak ki a mutatók, mi? Érezzünk már valamit.
Tessék parancsolni.
Megtöri a nevetésem egy telefonhívás. Anyu arcát látva én is elkomolyodom. Érzem, hogy baj van. Ezután olyan szavak hangzottak el a szobában, aminek most leírva nem lenne értelme. Amiket azóta többször kimondtam, de csak akkor, azon az egy estén, abban a csettintésben volt értelme. Nem volt öröm és tánc, csak a dübörgő basszusok, fájdalom. Az élet nem megmutatkozott, nem előbújt, hanem teljes valójában odatette magát elém, és abban a pillanatban annyira éltem mint még sosem.
Novemberben, mikor a szeretetnyelv témában vezettem programot a szeretet himnuszát olvastam fel.
Februárban, mikor a cserkésztesvérem búcsúbeszédét mondtam, a szeretet himnuszát olvastam fel.
Ezek után nem kívántam semmilyen kilengést. Beleakartam bújni a hétköznapokba, de mintha hat paplan alatt lennék.
„Kívánságom” még nem járt le. Bár én még úgy éreztem, bőven nem vagyunk túl... Semmin.
Az égigérő paszulyon ülsz és a levél alattad egyszer csak lehullik. Zuhansz és nem tudod meddig fog tartani, de azt igen, hogy a követező levélről is lefogsz esni. Megint csak zuhansz és már nem érted, bármelyik levél ilyen könnyen lehullhat? Bármikor csak úgy lelehet esni róla? Két fontos levél hullot le egymás után. Szeretted ezeket a leveleket.
Ez a két dolog egymást bevonzva spirálban csavarodik azóta is, ahogy én a hétköznapokban. Aztán egyszercsak azt veszed észre, hogy örülsz, táncolsz, visszajönnek a fények.
Márciusban, a naptáram kezdőoldalára a szeretet himnuszát írom és úgy érzem ici-pici vagyok, ahhoz hogy ezt mind megegyem.
