Esettanulmány közvetett vadgázolásokról néhány kitérővel
Aztán megérti. Az olvasó egyszeriben látja, ahogy az emberi lét alapvető pilléreit forgatják ki a szeme előtt.
Írta: Bombicz Eleonóra
„Csupa múlt van köröttem, akkora, hogy beleiszonyodom.”
Szabó Magda már régóta állandó a kedvenckönyv-egyenletemben. A mű itt-ott cserélődött, attól függően, hogy melyiket olvastam épp utoljára, de a grafikon összességében nem mutatott jelentős fluktuációt. Egyelőre pedig erősen kétlem, hogy jöhet bármi, ami letaszítaná Az őzet a trónról. Jelentem, a függvény immár konstans.
Pedig megkínzott alaposan, bevallom. Néha észre se vettem, hogy jön a pofon, csupán a csattanást hallottam. Olyankor aztán csak ültem nagy döbbentem, előttem a nyitott könyv, bámultam a semmibe, és próbáltam megérteni, hogy ugyan hogy lehet olyan sebekről izomból letépni a ragtapaszt, amelyek létezéséről az ember lánya nem is tudott. Szabó Magda tollából Eszter monológja olyan simán folyik ki, hogy már annak is örülnék, ha a palacsintatésztát hasonlóra tudnám keverni, gyakorlatilag nincs súrlódás a szavak közt. Ettől függetlenül nehéz és sűrű, időről időre bekúsznak mondatok az olvasó tudatába, melyek egyfajta űrt generálnak maguk körül, és jó sokáig konganak ebben az űrben. Érzi, hogy fáj, de hogy mi vagy hogyan, azt eleinte nem könnyű behatárolni.
Photo by Scott Carroll on Unsplash
Aztán megérti. Az olvasó egyszeriben látja, ahogy az emberi lét alapvető pilléreit forgatják ki a szeme előtt. Eszter megtépázott életével az írónő átvisz egy határon, amin túl a szeretet és a birtoklás vágya már nem elég erős ahhoz, hogy azok hiánya ne jelentsen kevesebb szenvedést, mint amit a meglétük okozna. Könyörtelenül szembesít a ragaszkodás, az egymás féltésének horrorjával, mindeközben görbe tükröt tartva a kornak, amely teret ad a veszteségeknek, sőt előidézi azokat, és bemutatva a rendszert, amelybe az ember szükségszerűen belebukik, függetlenül attól, hogy fellázad ellene, vagy engedelmesen játssza a rá osztott szerepet. Teszi ezt úgy, hogy nem magyaráz és főképp nem magyarázkodik, szereplőit nem oldozza fel, és a mi együttérzésünkből se kér. Szinte provokál: ítéld el ezeket az embereket, ha mered! És mi nem merjük, nem tudjuk.
Meggyőződésem, hogy nem lehet elégszer olvasni. Próbálkozni persze szabad.