Filmes gyorskaják, avagy Martin kontra Marvel

Mi a fontosabb: a szórakozás vagy a művelődés? Ismét reflektorfénybe került a filmvilág egyik legvitatottabb kérdése, amikor az ikonikus hollywoodi rendező, Martin Scorsese pár hete egy interjú során bevallotta, hogy nem tud filmként tekinteni a Marvel-univerzumra, inkább egy vidámparkot lát benne. Mindezt fél évvel azután, hogy a Bosszúállók: Végjáték minden idők legnagyobb közönségsikere lett. Az internet persze nem hazudtolta meg önmagát. Sokan azonnal Scorsese torkának estek, maradi vénembernek titulálták őt, pár vadbarom pedig kihasználta az alkalmat, hogy „bebizonyítsa”, a fickó valójában mindig is pocsék filmeket rendezett (az ilyeneket a lavina köszöntse minden sarkon). Véleménye tehát mindenkinek volt, csak gondolkodni felejtett el a többség. Arról valahogy senki nem beszélt, hogy miért pont a Marvel-filmek szúrják Scorsese és több másik szakmabeli szemét.

A válaszért egészen a múlt századig kell visszanyúlnunk. A számtalan háromórás, párbeszédekkel tömött filmklasszikus láttán könnyen gondolhatnánk, hogy a számítógépes animációk megjelenéséig csak művészfilmek léteztek. Ez nem igaz. Csupán arról van szó, hogy akkoriban mással lehetett bevonzani a közönséget. A mozi elsősorban a színházzal vetélkedett, így ugyanazt az élményt kellett biztosítania, csak magasabb minőségben. Jobb színészek, részletgazdagabb díszlet, szerteágazóbb cselekmény, organikusabb hanghatás, a kameráknak köszönhetően pedig a nézőponttal való trükközés is besegített. A 90-es évekre viszont a filmeknek sokkal halálosabb riválisuk akadt: a videójátékok, melyek egy egész generációt szoktattak hozzá az akcióorientált történetmeséléshez. A mozinak lépést kellett tartania, ha nem akart megválni a közönsége felétől, így fokozatosan elterjedtek a vizuális effektekre épülő akciókalandfilmek, a kritikusokat pedig ez sokáig nem zavarta, ahogy azt A Gyűrűk Ura rekordszámú Oscar-díja is mutatja. A szakma valahol a 2012-es Bosszúállók után kezdett elhidegülni, nemcsak a Marvel-filmektől, hanem a modern blockbusterek többségétől is. Mi lehet ennek az oka?

A hírhedt interjúban Scorsese elárulta, hogy megpróbált elmerülni a Marvel-univerzumban, de pár film után megunta a folyamatos önismétlést. Ez igazából tökéletesen rávilágít a széria legnagyobb problémájára, ami érdekes módon ugyanaz, mint a legnagyobb erénye: a méret. A számtalan különálló és időnként összefonódó történetszál bámulatos karakterfejlődéseknek adott helyet, viszont borzalmas kényszermunkává tette az utólagos végignézést. A legtöbb rajongó fokozatosan követte az univerzum bővülését, évi három mozizás mellett pedig nem annyira tűnt fel, hogy gyakran ugyanazt a cselekményt kaptuk egy másik figura szemszögéből. Amikor viszont zsinórban hét töltelékfilmet kell végigülni két Bosszúállók között, akkor azért könnyen idegrohamot kap az ember. Tagadhatatlan, hogy vannak az univerzumban igazi remekművek, de őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy megéri miattuk végigülni 15 középszerű akciófilmet. Ez viszont önmagában még senkinek nem adna okot arra, hogy megbélyegezze a szériát. A komolyabb problémák a Marvel hagyatékában keresendők.

Várható volt, hogy egy ekkora kasszasiker nyomot hagy majd a filmvilágban, arra viszont a legpesszimistábbak sem számítottak, hogy tudatos lustaságra és fantáziátlanságra ösztönzi majd a producereket. A fordulópont A galaxis őrzői elsöprő sikere volt, ami bebizonyította, hogy az emberek vevők a komolytalan, túlhumorizált történetekre. Legalábbis a stúdiók ennyit fogtak fel a dologból, az már elsiklott a figyelmük mellett, hogy A galaxis őrzői az egyébként baromi tragikus drámai szálait próbálta befogadhatóvá tenni a humorral. Ugyanez a sajátos, internetes trendekre alapuló humor nem minden filmbe passzol. A Star Wars – Az ébredő Erő esetében például baromira kizökkentő volt, és a Tom Holland-féle Pókemberen sem segített, hogy minden komolyságot kiöltek a karakteréből. A bevételen viszont ez egyik esetben sem mutatkozott, így rövidesen az egész ipar átállt a Marvel stílusára, és kövezzetek meg, de a Jumanji – Vár a dzsungel kivételével szerintem egy filmnek sem állt jól. A mozik napról napra hasonlóbbá váltak a gyorséttermekhez, ahol pár kivételtől eltekintve ugyanazt a szemetet kapod 10 különböző név alatt, és ha néha jól is esik benyomni egy Big Macet, szinte biztos jobban járnál, ha normális kaját ennél.

A filmipar helyzete viszont sokkal rosszabb ennél. Míg ugyanis a McDonald's nem túrja ki a hagyományos éttermeket, a tucatgyártott, minőségtől függetlenül sikeres blockbusterek visszaszorítanak minden olyan ötletet, ami egy kicsit is rizikós. Nagyon jó és releváns példa Martin Scorsese múlt héten debütált maffiafilmje, Az ír, amelyet a mester kizárólag a Netflix gondozásában készíthetett el, ugyanis egyetlen stúdió sem vállalta be. Ezt most kicsit hangsúlyoznám: Martin Scorsese, a közel 400%-os bevételt generáló A Wall Street farkasa rendezője nem tudta moziba juttatni a filmjét! Csak azért, mert az nem egy sablonos akciófilm, hanem egy bűnügyi dráma. Egy veszettül jó bűnügyi dráma Robert de Niro, Joe Pesci és Al Pacino, valódi színészlegendák főszereplésével, amit én legalább annyira élveztem, mint tavasszal a Bosszúállókat. A szórakozás ugyanis egy szubjektív dolog, amit a filmek esetében nem a robbanások frekvenciája idéz elő, hanem az érzelmi azonosulás, valamint az olyan események, melyek kirántanak minket a megszokott kerékvágásból. Az egymást hátbatámadó gengszterek és a politikai harcok pedig (remélhetőleg) elütnek a legtöbbünk hétköznapjaitól, így ezt nézni izgalmas és szórakoztató. Ezzel pedig a Netflix-nézők nagy része is egyetért, a film tehát sikeres lett volna, mégsem került mozikba, mert 1 milliárd helyett valószínűleg „csak” 100 milliót hozott volna a konyhára.

A nagy stúdiók mostanra magukkal és a közönséggel is elhitették, hogy itt egyszerűen a kereslet kiszolgálásáról van szó. Scorsese szerint viszont az emberek épp azért nem nyitottak a klasszikus műfajokra, mert újabban azok alig szerepelnek a kínálatban. Ez a teória valószínűbbnek tűnik, már csak azért is, mert ha valóban nem lenne igény komoly filmekre, akkor egész biztosan nem döntött volna rekordokat a Joker (amit egyébként Scorsese munkássága ihletett, ha már itt tartunk). Érdekes, hogy az olyan filmek, mint a Forrest Gump, A remény rabjai vagy a Titanic milliók kedvencei közé tartoznak, holott egyáltalán nem felelnek meg a „szórakoztató” jelenlegi definíciójának. Sőt, nem is kell a 90-es évekig nyúlni, hiszen idén tavasszal is mindenki a Csernobilról beszélt, miközben a vele egy időben sugárzott Trónok harcát csak heti egy szemforgatásra méltatták. Sokan megállás nélkül panaszkodnak amiatt, hogy nincsenek „jó filmek” a moziban, de végül mégis a Marvel kapitány lép a milliárdos filmek klubjába, miközben a Szárnyas fejvadász 2049 több száz milliót bukik a kasszáknál. Nemcsak a szánkkal, hanem a pénztárcánkkal is állást kell foglalnunk. Semmi elítélendő nincs abban, ha néha „beülünk egy Big Macre”, de a komoly filmekért is moziba járjunk, ne pedig az internetre. (És 2019-re ideje lenne azt is tudatosítani, hogy a mozi a filmezésről szól, nem a társaságról, szóval ne hagyjunk ki ígéretes filmeket azért, mert „senki nem jön el velünk”.)

Kevés ember utálja nálam jobban a filmművészeti sznobizmust, de ebben az esetben abszolút Scorsese oldalán állok. Valóban a közönség az, akinek tudatosítani kéne, hogy a művészi érték és a szórakozás nem zárják ki egymást. Ha igényes, „elgondolkodtató” (utálom ezt a szót) filmeket akarunk látni, akkor mutassuk is meg a stúdióknak, hogy fizetni fogunk értük. Ahogy Scorsese is írta, Hollywood jelenleg fájdalmasan barátságtalan hely a művészet számára. Erről pedig nagyrészt mi tehetünk.

Ha elolvasnád Martin Scorsese véleményét, az alábbi linken megteheted:

https://www.nytimes.com/2019/11/04/opinion/martin-scorsese-marvel.html