Hermann Hesse: Demian – A szárnyra kapó öntudat

Ritkán akad olyan könyv az ember kezébe, amelyről már olvasás közben tudja, hogy mondanivalója még sokáig vele marad. Hermann Hesse egyik legismertebb és legvitatottabb alkotása, a Demian nálam az ilyen művek között foglalja el méltó helyét. A regény az első világháború után, 1919-ben jelent meg Egy ifjúság története Emil Sinclair tollából címen, írói álnév alatt. 

Hesse már az előszóban megfogalmazza a központi témát: „Minden ember élete út önmagához, egy út kipróbálása, egy ösvény megsejtése.” Sinclair a mű elején ezen gondolat mentén tisztázza az olvasóval szándékát: bemutat minden olyan eseményt, mely valamilyen módon előremozdította fiatalkori énjét ezen a járatlan ösvényen.

Emil alig tízévesen ütközik először kétségbeejtő nehézségekbe, amelyek könyörtelenül kirángatják a gyermekkori idillből. Meghunyászkodva próbálja átvészelni iskolatársa, Franz Kromer zaklatását, míg végül Max Demian, a hátborzongatóan titokzatos és ellenállhatatlan kisugárzású új diák a segítségére nem siet. A vele folytatott beszélgetések nagyban befolyásolják ifjúkori éveit, és bár később sok időt tölt tőle távol, valahogy mindig visszatalál hozzá – akkor is, ha igazából önmagát keresi.

Sinclair a történet elején elmondja, élete két ellentétes világ keveredéséből áll: az egyik az otthon melege, tisztasága, a becsület, az összeszedett erkölcs, amelyet szülei képviselnek, a másik világot pedig a sötétség és a veszély, az utca mocska és a bűn alkotja. E két világ bemutatásánál találkozunk először Hesse hangulatidéző leírásaival, melyek valósághűen idézik meg a főszereplő belső világát: „Ehhez a világhoz szelíd tündöklés, fényesség és tisztaság tartozott, gyöngéd, barátságos szó, mosott kéz, tiszta ruha, jó erkölcs uralkodott. Reggeli korálokat énekeltek és karácsonyt ünnepeltek.”

A cselekmény kezdetekor Sinclair ehhez a világhoz tartozik. Kényelmesen belesüpped, elterül benne, akár egy puha bársonyfotelben, és nem tervez búcsút mondani neki. Örömét leli a tisztaságban és bizalommal tekint az erkölcsre. Franz Kromer megjelenése után azonban Demianra van szüksége ahhoz, hogy megkönnyebbült szívvel visszatérhessen a biztonságérzetet nyújtó családi fészekbe. Demian lelki vezetőként több egy meghatározó karakternél. Neve összefüggésbe hozható démiurgosszal, a platóni teremtővel, valamint Szókratész daimónionjával. Joseph Mileck Hesse-kutató szerint Demian Sinclair eszményi belső énje. Párhuzamba állítható vele a regény egy másik meghatározó jelleme, Pistorius, a tehetséges orgonajátékos. Ő is vezetőként van jelen Sinclair életében, és Sinclair maga is szóvá teszi a kettejük közti erős hasonlóságot. „Nem tudtak egymásról, mégis mindketten ugyanazt mondták.” Mindketten nézetek tömegével látják el a fiút – gondolkodásra, kétkedésre ösztönzik, ezzel is támogatva lépteit a már említett úton. Pistorius megjelenését követően a regény lényeges elemévé válik a szexualitás és az álom, mint megfejtésre szoruló jel, már-már jóslat. A pszichoanalízis hatása mellett Nietzsche és Novalis műveinek befolyása is szembetűnő – maga Sinclair is többször említi a két szerző írásait. 

Nem kevesebb kidolgozottsággal taglalja a regény a sors kérdését. Demian központi tanai közt szerepel az akarat és a sors rendeltetése. „Az embernek ugyanis nincs szabad akarata, még ha a pap el is akarja hitetni velünk. Senki sem gondolhatja azt, amit akar, és én sem kényszeríthetem, hogy azt gondolja, amit én akarok.”

Az ilyen és ehhez hasonló elgondolások mind a főszereplő részévé válnak, és közben Hesse eléri, hogy az olvasóban is gyökeret verjenek. Sinclair kérdez és kételkedik, de sokáig előtte is ismeretlen a valódi cél, az önmegvalósítás. Jellemfejlődése spirális: minden életszakaszban a bűn áldozatává válik, kilöki őt a tiszta világ – csupán úgy válhat késszé a megtisztulásra, hogy túllép ezen az időszakon és sikeresen megküzd az elé kerülő akadályokkal. A külső világ veszélyes és ártó, és Sinclair ráeszmél arra, hogy önmagában találja a megoldást. 

„Tökéletes közönnyel viseltettem a külvilággal szemben, és napokig kizárólag azzal foglalkoztam, hogy bensőm hangjára figyeljek, és halljam az áramlatokat, a tiltott és sötét áramlatokat, melyek valahol a mélyben zúgtak.” 

A könyv rámutat, hogy a belső hang, a gondolatok is lehetnek rémisztők, és csak a tettek megválogatásával lehetünk rajtuk úrrá. Sajátos értelmezést kap a jó, a rossz és az erkölcs. Irodalmi és bibliai témák, illetve szimbólumok felsorakoztatásával és újraértelmezésével statuál példát. Káin, a testvérgyilkos története például egészen más magyarázatot kap. Demian piedesztálra emeli a megbélyegzést, és végigvezeti a cselekmény vonalán alkalmanként felidézve, és a középpontba helyezve. 

„Rettegtek Káin gyerekeitől, mert »megbélyegzettek« voltak. És ezt a bélyeget nem annak tartották, ami, vagyis nem kitüntetésnek, hanem az ellenkezőjének. Azt mondták, ezek a megbélyegzett fickók félelmetesek, és valóban azok is voltak. A bátor és jellemes emberek a többiek szemében mindig igen félelmetesek.”    

Az emberi jellemesség felbukkan egy másik bibliai történet újraértelmezésében is. A Golgota említésére Demian előáll saját elméletével a történetet illetően. Azt állítja, ha neki kellene barátot választania a két lator közül, azt választaná, aki a halál torkában sem mutatta magát másnak, mint aki.   

Visszatérő szimbólum a karvalyszerű ragadozó madár a Sinclair-ház ajtaja feletti címeren, amely szintén lényeges szerepet kap a cselekményben, valamint megjelenik már-már intő jelként Beatrice (Dante által inspirálva), akit Sinclair a távolból csodál, és akinek imádata elég erőt ad neki a megtisztuláshoz gimnazista évei alatt.  

A rengeteg szimbólum és a szövegköziség ellenére a regény olvasmányos, a sok leírás, visszaemlékezés és belső gondolat nem teszi unalmassá vagy vontatottá. A szerző mindvégig az előre meghatározott téma jegyében jár el. Ahogy ő maga ígérte, Emil Sinclair fiatalságának azon szeleteit mutatja be, amelyek valamilyen módon hozzájárulnak felnőtté válásához, és bebizonyítja, hogy az embernek nem valakivé, hanem önmagává kell válnia.

„Minden ember igazi hivatása csakis az lehet, hogy eljusson önmagához. Lehet az ember költő vagy őrült, próféta vagy gonosztevő – nem ez a fontos, mindennek végső soron semmi jelentősége.” 

Hesse maradandó beszélgetéseket, rossz döntéseket, lelkiismeret-furdalást és megdöbbentő gondolatokat sorakoztat fel spiritualitással és szimbólumokkal bőségesen fűszerezve. Biztosak lehetünk abban, hogy miután az utolsó lap végére érünk, velünk maradnak a regényben elhangzott szavak és a kérdés, hogy vajon mi is találunk-e magunkban egy Demiant, vagy az első lépések megtételéhez elég lesz-e a könyvbeli lélekvezető is.