Végzetes sötétség (spoilermentes)

Amikor James Cameron beharangozta, hogy a Terminátor: Sötét végzet a második rész közvetlen folytatása lesz, és hogy tudomást sem vesz majd az azt követő botrányos folytatásokról, eléggé vegyes érzéseim támadtak. Egyfelől nagyon felcsigázott a korhatár és a sötétebb hangvétel visszatérése, a Sötét végzet viszont annyira ötlettelen, unalmas cím volt, hogy minden alkalommal horkolva zuhantam tőle a padlóra. A felemás előzetesek sem igazán nyugtattak meg, idővel pedig már csak az eredeti duológia iránti rajongásom tartotta bennem a lelket. Hiszen nézzünk szembe a ténnyel, melyik másik filmben láthatunk időutazó konzervdobozokat hormonzavaros középiskolásokkal párbajozni? A Terminátor koncepciójában sokkal több van, mint amit az elmúlt húsz évben kaptunk, a Sötét végzetnek pedig megadatott a lehetőség, hogy mindenkit emlékeztessen erre. És hogy ez megtörtént-e? Lássuk!

Sarah Connor ugyan megakadályozta az ítélet napját, az emberiség viszont sosem tanul a hibáiból, így viszonylag hamar újra az apokalipszis küszöbére gépiesíti magát. Az újonnan kialakult jövőben egy Dani nevű mexikói nő vezeti az emberi ellenállást, a gépek pedig jó szokásukhoz híven azonnal terminátort küldenek a múltba, hogy még tinédzser korában nyugdíjazza a hölgyet. Ahogy az lenni szokott, az emberiség is visszaküldi a saját bajnokát, ezúttal nem robotot, hanem egy genetikailag felturbózott Grace nevű katonát. Grace viszonylag hamar szerválja a fiatal Danit, és megkezdődik a halálos ipiapacs, melyben az idős, immár terminátorvadásszá avanzsált Sarah Connor is segíti hőseinket.

Abban igazat adok a szaksajtónak, hogy a Terminátor: Sötét végzet mérföldekkel jobb az utolsó három filmnél, csakhogy én ezt nem tartom különösen nagy dícséretnek. Mintha két penészes szalámi közül piedesztálra emelném az egyiket, mert mégiscsak csinosabb vonalkód van a csomagolásán. A legnagyobb probléma ismételten a forgatókönyv fantáziátlansága. Nem is az a gond, hogy a film reciklálja az első rész alaphelyzetét, hiszen ez már a Terminátor 2 esetében is így volt. Csak míg ott az újszerű karakterek, a frappáns dialógusok és a kreatív szituációk sikeresen fedték a hasonlóságokat, a Sötét végzet leginkább arra a házi feladatra emlékeztet, amit az okos padtársadról másoltál, és még csak nem is helyesen.

Ott van például a két főszereplőnk, Dani és Grace. Emlékeztek még arra, mennyire fantasztikus és megható volt John Connor és a T-800-as kapcsolata a T2-ben? Adta magát, hogy itt még hitelesebb interakciók szülessenek, hiszen két érző lény áll a középpontban, az írókat azonban jobban foglalkoztatta az, melyikük tolla tud viccesebb pacát ejteni a papíron. Dani az egész széria legérdektelenebb főhőse. Szinte semmit nem tudunk meg a múltjáról, a motivációiról, a nézeteiről, szegény ráadásul akkora szellemi rövidnadrág, hogy ha tényleg ő képviseli majd az emberiséget a gépek elleni háborúban, akkor egy morcosabb Windows-frissítés is elég lesz a világuralomhoz. Grace legalább kompetens, de elmélyíteni őt sem sikerült. Pedig én roppant kíváncsi voltam arra, hogyan éli meg valaki a Terminátor világában azt, hogy maga is félig gép. Vajon kiközösítik őt az emberek? Esetleg részben azonosulni tud a gépek céljaival? Érdekes lett volna körbejárni ezeket a dilemmákat, és sok év után először bővülhetett volna a széria egykori fejtegetése a technológia és az emberiség kapcsolatáról. Az írók gondolatmenete viszont nem jutott el idáig, valószínűleg csak meg akarták lovagolni a sci-fi kultúrában éppen menő kiborgtrendet, így Grace maradt az akció látványeleme.

Szerencsére a mellékszereplők némiképp javítanak az összképen. A vezéralakítás egyértelműen Linda Hamiltoné, aki soha nem volt ennyire erős Sarah Connor szerepében. Először láthattuk őt igazán sebezhetőnek és emberinek, mellette viszont végig határozott, céltudatos és olyan menő, mint egy hordányi Ellen Ripley. Mondjuk annak jobban örültem volna, ha a cselekmény nemcsak súrolja Sarah drámáját, de körbe is járja azt. Már megint az a fránya forgatókönyv. Szeretett Arnoldunk is visszatér a T-800-as szerepében, ez pedig a 90-es évek óta először nem a film negatívumai közé tartozik. Különösen nagyot nem alakít, de végre nem próbálnak erőszakkal fiatalembert csinálni belőle, hanem hagyják, hogy tekintélyes, tapasztalt öregembert játsszon, ami baromi jót tesz a karakterének, és mind az akciójelenetek, mind a dialógusok során hiteles tud maradni. Azt is meg kell hagyni, hogy Hamilton és Schwarzenegger pazar kémiája azért durván feldobják a játékidő második felét. Első találkozásuk a film egyik legjobb jelenete, de sajnos keresztbe tesz az alakításuknak, hogy minden harmadik mondat után szamurájkarddal akarom felszeletelni az írókat.

További kellemes meglepetés volt az ügyeletes rosszfiú, a Rev-9, aki gyakorlatilag az eredeti duológia terminátorainak ötvözete. A második rész óta először éreztem azt, hogy a főszereplők reménytelen túlerővel néznek szembe, és elképzelni sem tudtam, hogy fognak végül felülkerekedni rajta. Egyedül az zökkentett ki időnként, hogy a Rev-9 valamiért állandó kényszert érez arra, hogy viccelődjön az áldozataival, mielőtt elkeni a szájukat. Ebben nagyon különbözik az eredeti filmek metodikus, válogatás nélkül gyilkoló nemeziseitől, és bármennyire is fenyegető, félelmetessé éppen ezért soha nem is válik. Már ebből is látható, hogy a korhatár ellenére a Sötét végzet nem annyira tökös, mint az eredeti filmek, és inkább a monumentális látvánnyal akar hangulatot teremteni, ami nem mindig működik. Pár animált figura egy félig megolvadt viaszbábu hatását kelti, az akciójelenetek viszont pazarul néznek ki, a koreográfiájuk pedig kellően fantáziadús ahhoz, hogy egy pillanatra se untassanak. A finálé pedig ugyan hajaz az első két filmre, de harmadszorra is ugyanúgy működik, és egy mind audiovizuálisan, mind narratív szempontból megható képsorral zárul.

Nehéz ítélkezni a Terminátor: Sötét végzet felett, mert valószínűleg 2019 egyik legközépszerűbb filmje. Szinte minden pozitívumra jut egy negatívum. A forgatókönyv több érdekes szálat is felvezet, de egyikkel sem kezd semmit. A semmitmondó főszereplők mellett végig ott táncolnak az izgalmas mellékszereplők. A végtelenül buta dialógusokért kárpótolnak a látványos akciójelenetek. Talán azt tudnám javasolni, hogy akit még mindig érdekel ez a széria, az adjon neki egy esélyt, aki pedig már eltemette, az nyugodt lelkiismerettel hagyja ki.