Érzelemmentes 21. század…?
Ez nem azt jelenti, hogy ma már senki sem hatódik meg egy-egy festmény előtt, de ennek leggyakrabban az az oka, hogy egy több százéves kép előtt állva rádöbbennek az idő múlására, hogy egy tárgy lehet örökéletű, míg az ember nem.
Írta: Czinege Noémi
Nemrég a kezembe került James Elkins, amerikai művészettörténész könyve, amiben a festmények és a nézők kapcsolatát vizsgálja. Egyből a konklúzióhoz ugranék, aminek lényege, hogy a mai világban a néző egy teljesen más szemüvegen keresztül szemléli az alkotásokat, jóval közömbösebben, higgadtabban, nem átélni akarják az élményt, amit egy-egy kép nyújthat, hanem megérteni azt.
Minden konceptualista ugrálna örömében ennek hallatán. Merthogy pontosan ez volt a céljuk, hogy a hangsúly magán a folyamaton legyen, ne a végterméken. Minden modern és posztmodern alkotásnak fő témája maga az alkotás. Nem az érzés a lényeg, amit kivált, hanem a gondolat, ami mögötte van. A 20. század végén a művészek gyakran ironikusak, játékosak, szatirikusak, erős intellektuális utóhangot adnak műveiknek.
James Elkins Diderot korát említi, mint az utolsó időszakot, mikor a képzőművészet célja az volt, hogy érzelmeket váltson ki. Az embereket könnyű volt meghatni egy tragikus szerelmi történettel – szerintem ez semmit sem változott – vagy egy síró kislány portréjával. Utóbbi láttán lássuk be, már nem sokan ejtenének könnycseppet, vagy ha mégis, elég furcsán néznénk rájuk.
Jean-Baptiste Greuze, Lány halott kanárival, 1765
https://www.topofart.com/artists/Greuze/art-reproduction/4035/Girl-Weeping-over-her-Dead-Canary.php
Ez nem azt jelenti, hogy ma már senki sem hatódik meg egy-egy festmény előtt, de ennek leggyakrabban az az oka, hogy egy több százéves kép előtt állva rádöbbennek az idő múlására, hogy egy tárgy lehet örökéletű, míg az ember nem. Ezt az érzést csak megerősíti, ha pár év múlva visszatérnek ugyanabba a múzeumba, galériába, és a kép pontosan ugyanott függ, pontosan ugyanúgy, ahogy 10 évvel korábban is.
A mai napig az egyik legmegrendítőbb helyszín az emberek számára a Houstonban található Rothko-kápolna. Mark Rothko kereste az absztrakció határait, tanulmányozta a tér szerepét. Állította, hogy rossz kapcsolata van Istennel, ennek ellenére állandóan vallási témákat feszegetett. Elég nehéz lehet ezt elképzelni ránézve a nonfiguratív monokróm festményekre, amelyek nem egy Izsákot feláldozni szándékozó Ábrahámot ábrázolnak. A vendégkönyv mégis az ellenkezőjéről tesz tanúbizonyságot. Az itt megforduló emberek beszámolói alapján legtöbbjük spirituális élményként élte meg a látogatást, és sokan könnyes arccal távoztak. Valószínűleg ebben közrejátszik, hogy nem egy közönséges galériáról beszélünk, hanem egy letisztult apró téglaépületről, ami bent pontosan azt a hangulatot kelti, mint egy szentély. Csend van, az ember leül a padra, ahol sötét, szinte teljesen fekete képekkel találja szemben magát (utóbbi azért nem túl jellemző egy falusi templomra). Nincs semmi, ami megzavarná, így nincs is más dolga, mint gondolkodni. Egyesek imádkoznak, mások számot vetnek eddigi életük felett. Őszintén úgy gondolom, hogy elég nyomasztó lehet egy helyiség, ahol csak a gondolataid vannak és pár föléd tornyosuló sötét festmény.
Rothko-kápolna, Houston, Texas
James Elkins munkájából az is kiderül, hogy nem lehetetlen a mai korban sem érzelmeket átélni, ha galériában járunk. Le kell lassulnunk, és megélnünk a pillanatot, elgondolkodni és fókuszálni. Azt tanácsolja, menjünk egyedül kiállításra. Ne siessünk, ne akarjuk látni az összes kiállított tárgyat! Alkossunk véleményt, adjunk időt magunknak s az alkotásoknak, hadd hassanak ránk!