Politizálás a képernyőn

A „politika” az internet talán legpiszkosabb szava. Szinte mindig veszekedések közepén vagy küszöbén találkozunk vele, és még csak nem is kell hozzá politikai fórumon tartózkodnunk. Sőt, újabban még politika sem szükséges politikai vitákhoz! Elég az, ha egy film/sorozat/videójáték főszereplője nő, színes bőrű, meleg vagy transznemű, és máris egy hadseregnyi „felvilágosult” érkezik egymás vállán sírni, hogy mégis milyen világ az, ahol mindent beszennyez az a nyavalyás politika. A popkultúra elkötelezett rajongójaként a svájcibicska minden pengéje kinyílik a zsebemben, valahányszor ezzel a hozzáállással találkozom, és sokkal célszerűbbnek tartottam egy cikkben összefoglalni a gondolataimat, mint nekiállni a kétszázadik céltalan Twitter-vitának. Az egyszerűség kedvéért fogadjuk el a feltevést, hogy mivel a modern tömegmédia szemében a politika jobb- és baloldal radikális ellenállásából áll, ezért a kisebbségi reprezentáció valóban politikai állásfoglalás, nem pedig alapvető tisztesség. Ez sem változtat a tényen, hogy a „politikának semmi helye a szórakoztatóiparban” bődületes marhaság, aminek hallatán mindenki kedvenc Tolkiene tornádóként pörögne a sírjában.

A popkultúra saját népszerűsége okán „sajnos” szoros összefüggésben áll a szórakoztatóiparral, de nem kell hinni az elitistáknak, ettől még nagyon is művészet. A művészet dolga pedig az, hogy feldolgozza a létezésünk minden részletét. Emberi alkotások akarva-akaratlanul is egy szemléletmód tükrévé válnak, a hangulat vagy a cselekmény által pedig kimondanak valamit, ha úgy tetszik, állást foglalnak. Ezért fontos mesét olvasni a gyerekeknek, a szülők mellett ugyanis az emberiség kollektív tapasztalatából is táplálkozni kell. A felnőtté válás során aztán szép lassan megkérdőjelezünk mindent, amit a művészettől tanultunk. Például belegondolunk abba, hogy az erdei vénasszonynak semmi joga elvárni, hogy egy idegen öreganyámnak szólítsa, szóval bármennyire is szépíti, a 99 karóba húzott fej bizony komoly komplexusokat sejtet a háttérben. Ez az adok-kapok vezet egészséges világkép kialakulásához, ami elengedhetetlenül magába foglalja a politikát is. Elvégre nem egy hógömbben élünk, hanem egy olyan társadalomban, amit a politika rángat ide-oda. Pusztán a számunkra fontos értékek megtartása végett érdekünk, hogy „politizáljunk”, a művészek és alkotók pedig érthető módon a saját értékeik köré írják/festik/komponálják a műveiket. A popkultúra tehát a hagyományos kultúrával együtt mindig is tartalmazott és mindig is fog tartalmazni politikai állásfoglalást. De akkor hogyhogy csak mostanában veri ki a biztosítékot?

Egy képkocka a Csillagok háborúja című politikamentes filmből, ahol a birodalmi tisztek merő véletlenségből öltöznek, mozognak és rendezkednek úgy, mint a nácik.

Ennek két alapvető oka van. Az első az, hogy a komplexebb politikai mondanivalót viszonylag könnyű elrejteni, akár akaratunk ellenére is. Hiszen legyünk őszinték, sok ember szöveget sem tud értelmezni, nemhogy cselekményt vagy neadjisten audiovizuális eseményeket. A kontextus könnyen szolgálhat rózsaszín szemüvegként, ugyanis a 12 év rabszolgaság vagy a Schindler listsája esetében sokan gondolhatják, hogy ezek csupán történelmi memoárok, és nem a jelenlegi társadalomnak akarnak görbe tükröt mutatni. A műfaj is szolgálhat kontextusként, hiszen mostanra annyira megszoktuk A Gyűrűk Ura által popularizált nyugati fantasy-elemeket, hogy a tündék, emberek és törpök örökös ellenállásába már nem látjuk bele a szegregáció vagy a patriarchális társadalom felé irányuló gúnyt. A kontextus legsunyibb formája azonban a való világ kontextusa, amely gyakran érzéstelenít minket bizonyos sztereotípiákra. A szabad fegyverviselés, az amerikai világrendőrség eszméje vagy a hadviselés felmagasztalása például mind jobboldali politikai álláspontok, ám a modern nyugatcentrikusságnak köszönhetően sokan hamarabb látnának politikai állásfoglalást egy konzervdobozban, mint ebben.

A politika tehát többnyire ott van, még ha meg is bújik, ezt pedig fontos tisztázni. A közönség szelektív érzékenységének második oka ugyanis az aktualitás. A kolonizáció vagy a náci Németország okozta sebek nem elég nyíltak ahhoz, hogy a modern embert személyesen érintsék. Ha viszont korunk egyik legnagyobb kérdését, a kisebbségi jogokat dolgozzuk fel, akkor mindenki megijed. Hiszen ez már olyan téma, amit nem elég meghallgatni, hanem állást is kell foglalni. És az ég óvja azt, aki szerint én rosszul foglaltam állást! A gond ebben az esetben nem az, hogy a történet politizál, hanem hogy nem ért velem egyet. Sőt, talán még el is ítél! Itt pedig már gabalyodni kezdenek a szálak, ugyanis senki nem fogja önszántából beismerni, hogy nem a politikával van baja, hanem a neki nem tetsző politikával. Sokkal könnyebb elhinni, hogy valóban egy világszintű összeesküvés áldozatai vagyunk, a szórakozást pedig valóban mérgezi az „erőltetett diverzitás”. Merthogy mindez erőltetett és felesleges.

Egy undorító fotó, ahol valami „libernyák” olyan figurákat helyezett a BLM-mozgalom sorai közé, akiknek a történetei abszolút nem az elnyomásról és a kisebbségek helyzetéről szólnak.

Nem vagyok rasszista, de elég gáz, hogy a Marvel leforgatott egy sci-fit, ahol az afrikaiaknak fejlett társadalmuk van, a főgonosz pedig merészeli sérelemként megélni a rabszolgaságot. Nem vagyok szexista, de azért örülnék, ha a videójátékok nem próbálnának átlagos külsejű nőket tolni a képembe, mert kikapcsolódásként nem deszkamellű csajokat akarok nézni. Nem vagyok homofób, de örülnék, ha a melegek megmaradnának poénok csattanójaként vagy a homoszexualitás tragikusságát bemutató drámák főszereplőiként. Nem vagyok transzfób, de hacsak nem elengedhetetlen része a műfajnak, akkor azért örülnék, ha „normális” emberek lennének a képernyőn. Pár ilyen megnyilvánulás, és már sikerült is elhitetnünk magunkkal, hogy nem vagyunk intoleránsak, egyszerűen csak centralisták! Innentől kezdve a határok meg vannak szabva, aki pedig át merészeli lépni, az máris rosszindulatú propagandát nyomat, és megérdemli a gúnyt, bojkottálást vagy zaklatást, ami csak tetszik. És ha valaki ezt megszólná, akkor jöhet a klasszikus „ez csak pár ember” mantra, mintha ugyan nem a mi szűk látókörű, tömeghergelő posztjaink és kommentjeink sarkallták volna agresszióra a butábbakat.

Klasszikusként emlegetjük a Harcosok klubját, hiszen mennyire remek szatírája a kapitalizmusnak! Amikor viszont a BlacKkKlansman feldolgoz egy valós történetet a szisztematikus rasszizmusról, akkor hirtelen csak le akar nyomni egy agendát a torkunkon. Mi a különbség a kettő között? Egyedül annyi, hogy a kapitalizmus gúnyolása mostanra gyerekbarát tartalom, míg a kisebbségi jogok aktív mozgalmak és kultúrviták középpontjában állnak. A filmek mindkét esetben csak betöltik a szerepüket. Elszórakoztatnak két órára és felvázolnak egy nézőpontot, amivel vagy egyetértesz vagy nem. Hiszen az intelligens nem egyetértés is haladás, mert megerősít a saját nézeteidben. Csakhogy sokkal könnyebb kitérni önmagunk megkérdőjelezése elől, és mindent azonnal a gyíkemberekre fogni.

A The Last of Us Part II című játék egy részlete, amely meleg propagandába fullad... azzal, hogy egy heteroszexuális főhős mellett egy homoszexuális főhőse is van.

A legnagyobb gond az, hogy a közönség egy része kialakított egy fantáziavilágot. Egy világot, ahol az idáig alulreprezentált kisebbségek már egyenlő esélyekkel indulnak, és bármilyen további indítványozás a ló túloldala. Pedig ott tartunk, hogy még mindig nem lehet színes bőrű egy mitológiai figura, mert akkor az egész film csak polkorrekt propaganda. Ott tartunk, hogy egy videójátékban nem lehetnek nem konvencionálisan szexi nők, mert akkor az egész feminista propaganda. Ott tartunk, hogy egy meleg romantikus szál nem tűnhet fel egy mainstream filmben, mert az máris a „buzilobbi” propagandája. Vagy mondok jobbat. Emlékeztek arra, amikor az Oscar-díjas Martin Scorsese digitálisan megfiatalíthatta a színészeit Az ír című filmben, majd ugyanezt a szintén Oscar-díjas Spike Lee már nem tehette meg a Da 5 Bloods című filmben? Mindkét projektet a Netflix pénzelte. Vagy arra emlékeztek, amikor a Disney a legutóbbi Star Wars-ból kvázi kiírta a „rajongók” által agyonzaklatott, ázsiai Kelly Marie Tran figuráját, majd a női főszereplő szokatlan tehetségét egy férfihoz való vérrokonsággal magyarázta? Ha már a Disney-nél tartunk, arra emlékeztek, amikor Pride-hónapban a melegek vállát veregették, majd a Love, Victor című meleg romantikus sorozatot száműzték a streaming-csatornájukról, mert nem tartották eléggé családbarátnak? Arra emlékeztek, amikor idén nyáron HALÁLFENYEGETÉSEKET kaptak a The Last of Us Part II fejlesztői és színészei, mert a játék két női főszereplője közül az egyik leszbikus, a másik pedig szokatlanul izmos volt? Tényleg van, aki minden irónia nélkül azt mondja, hogy a helyzet eléggé normalizálódott az olyan kifejezésekhez, mint az ERŐLTETETT reprezentáció?

Valaki már biztos forgatja a szemét, hogy ez az írás is szépen átment „píszí marhaságba” a végére. Pedig továbbra is popkultúrabeli politikáról van szó, akárcsak a cikk elején. A különbség annyi, hogy a második fele egyeseket már személyesen érinthetett. Esetleg megkérdőjelezte a nézeteiket. Vagy egyenesen megvádolta őket. Pontosan ez a helyzet a cikken kívül is. A művészet mindig is politizált. Csupán annyi változott, hogy a való világ politikai konfliktusai most jobban pezsegnek, mint máskor. Szóval ha legközelebb kedvünk támadna valamit propagandának bélyegezni, akkor jusson eszünkbe, hogy a művészek továbbra is csak a dolgukat teszik. Segítenek abban, hogy mindenki elhelyezkedhessen ebben a káoszban, és hogy ezt lehetőleg ne egy véleménybuborék visszhangja alapján tegye. Megköszönni nem kell, de háborogni sem.