Művészet mint a propaganda nyelve

„Egy hazugság, ha elég sokszor mondogatják, igazzá válik.“ Ez az elmés mondat Vlagyimir Iljics Lenintől származik, az ügyvédtől, akiből a Szovjetunió első vezetője vált, és nem kis mértékben határozta meg a 20. századot. Erre az életigazságra épül minden propaganda, így az a bizonyos szocialista realizmus is. Sztálin hatalomkoncentrációjának köszönhetően a szovjet politikusok által kitalált művészeti programból egy egész művészeti irányzat nőtte ki magát. Minden totalista állam, illetve annak vezetősége felismerte, milyen előnyökkel bír, ha a politikai üzeneteik megjelennek az egyes művészeti zsánerekben, legyen az grafika, irodalom, film, szobrászat vagy építészet.

Az első forradalmi szlogenekkel ellátott emlékművek 1918-ban jelentek meg a moszkvai és szentpétervári közterületeken és az épületek falain. A 30-as évek végére a szocialista realizmus egyeduralkodóvá vált a művészeti színtéren, kiszorítva a „barbár“, „degenerált“ avantgárd irányzatokat. Sem festmény, sem szobor nem kerülhetett a publikum elé Lenin és Sztálin jóságos ábrázolása nélkül. A filmművészetben, például az operatőr Dziga Vertov és a rendező Szergej Eisenstein filmjeiben az istenített politikusok a nép hőseiként tetszelegtek. A marxista-leninista esztétika egy figurális narratív művészeti formát jelentett, amely dicsőítette a nem létező valóságot. A 40-es évektől ez a művészeti irány vált a hivatalossá nálunk, Csehszlovákiában is. A művészeknek a valóság egy töredékét kellett idilli módon becsomagolni. A képzőművészetben a mindennapi életképeket ábrázoló festményeket, tájképeket, az államfő idézeteivel ellátott csendéleteket preferálták. A művészeti egyesületeket betiltották, helyettük szakszervezeteket hoztak létre, amik könnyítették a művészeti propaganda kézben tartását. Az alkotóknak szakszervezeti tagnak kellett lenniük, hogy dolgozhassanak. Az állam biztosította a tagoknak a rendszeres részvételt a hivatalos állami kiállításokon, amennyiben a műalkotások ideológiai tartalma egyezett a politikai nézettel.

Alekszandr Dejneka: Lenin kirándul a gyerekekkel, Fegyveres Erők Központi Múzeuma, Moszkva, Forrás: artportal.hu

Az ideológiai nyomás mellett meglepő, hogy a kor alkotóinak kreativitása és annak minősége mégis gazdag és sokszínű maradt. Az orosz színtéren több művész próbálta megőrizni egyediségét és kreativitását, még ha közben műveikkel a hatalom elvárásait és megrendeléseit is szolgálták. Ilyen volt például Alexander Rodchenko, aki bebizonyította, hogy egy igazi elme „bilincsbe tört kézzel” is képes maradandót alkotni. A vizuális művészet minden terén alkotott, és hűen támogatta a szocialista rendszert, mégis elhanyagolttá vált egy 1930-ban készített plakátja miatt. Rodchenko fényképeire jellemző volt, hogy teljesen más aspektusból, új kompozíciós megoldásokkal mutassa be a már ismert dolgokat, így azok új értelmet nyertek. Az előbb említett képnél, az Úttörőlánynál pont ezek az új megoldások okozták a mellőzöttségét. A lány úgy néz ki, mintha az égbe tekintene, el-elvágyna valahova máshova, ami a totalista eszmékkel szöges ellentétben állt. Ezután a propagandaplakát után már csak parádékon és sporteseményeken fotózhatott, viszont még ezekbe a képekbe is bele tudta csempészni sajátos nézőpontját.

Rodchenko: Úttörőlány, 190, Forrás: maimanohaz.blog.hu

Rodchenko: Dynamo Sports Club, 1932, Forrás: maimanohaz.blog.hu

Manapság már azt gondoljuk, sokkal okosabbak vagyunk, és nem lehet minket a médián, vizuális művészeten keresztül manipulálni. Mégsem kell messzire mennünk, hogy a propaganda eszközeivel találkozzunk. Ebben pedig az a veszély rejlik, hogy csupán egy oldal igazsága jut el hozzánk. Bár a 19. századi romantikus regények nem ezt festik le, de a világ nem csupán fekete-fehér, és a mai kor emberének már lehetősége van rá, hogy más perspektívát is megismerjen, ha akar...

Forrás: Wikipedia